Még mielőtt szó érné a ház elejét, hogy ajnározom az osztrákokat és "bezzegországot" csinálok belőlük, elindítok egy másik "rovatot" (csak, hogy azért a szerénységem is csillogtassam).

Ha már írok jó dolgokról, ami az ausztriai kínálatból beépült a mindennapjainkba, itt a helyük a meghökkentő, kerülendő, hogy azt ne mondjam visszataszító dolgoknak is. A kategória listavezetője nálam egyértelműen a "májsajt", germán nevén a Leberkäse. Már a neve is, ugye... Hát még az íze. Brrrr. Küllemre egy négyzet alakú sült parizerre emlékeztet, általában állóbüfékben, önkiszolgáló ebédelőhelyeken akadhatunk rá, de a nagyobb élelmiszerboltok húsospultjánál is vehetünk nyersen, otthoni elkészítésre és sütve is szeleteket. És még receptek is vannak hozzá. 

Én egyszer szavaztam bizalmat neki, mondván, hogy ez mégiscsak valami igazi osztrák. A napi étkezésem hátralévő része elintéződött. Zsírtartalma miatt még a hurka-kolbászon szocializálódott magyar gyomroknak is csak körültekintés mellett ajánlanám.

Fotó: www.daskochrezept.de

Nos, ha valamit sikerült itteni tartózkodásunk alatt alaposan megismerni, az a gyermekorvosi ellátás. Manó rögtön érkezésünk után összeszedett egy vírust, így azonnal sikerült közelebbről is szemügyre venni az ügyeletet a Szent Anna Gyermekkórházban. Tudomásom szerint ez az egyetlen hely a városban, ahol tutira ingyen ellátnak a magyar TAJ-kártya alapján kiállított európai betegbiztosítási kártyával (akkor még nem volt osztrák), egyébként privát számlát állítanak ki, amit utólag lehet a magyar OEP-nél behajtani (ennek működését nem szerettük volna kipróbálni). Az ügyeleten egyébként szinte kizárólag bevándorlók gyermekeivel találkozhatunk, szórványosan egy-két osztrák gyerekkel. A várakozók nemzetiségi és etnikai összetételéből arra következtetek, hogy az osztrák gyerekek 1. vagy nem betegek, 2. vagy a gyermekorvosukhoz járnak. Azóta ismeretségünk az ügyelettel tartósnak bizonyult, és az ellátás többszöri próbálkozásra is kifejezetten jónak mondható. Karácsonykor sikerült kifognunk egy nagyobb dömpinget, két órát vártunk, de nagy átlagban egy órával lehet számolni. Az orvosok fiatalok, barátságosak és eddig úgy tűnt, értik a dolgukat.

Úgy látszik menthetetlenül kezd elcsúszni a blog gyerekszáj irányba, de egy kétésfélévessel a háztartásban nehezen lehet megúszni. A legújabb:

Manó már megint beteg, porszívós orrszippantásra próbáljuk rávenni. Ez rendszerint úgy működik, hogy ő szippant először a babának, macinak és minden keze ügyében lévő élőnek és élettelennek, majd nagy kegyesen átadja a szívókát. Ezúttal baba az ölben, Manó simogatja  a fejét:

 - Jól van Baba, jól viselkedtél. És most viselkedés után következik a szippantás.

Manócska német nyelvi fejlődéséről régen született írás. Ennek oka részben a gyakori betegségek és a Karácsony miatt meg-meg akadozó bölcsilátogatás volt, részben pedig, hogy a fejlődés nem volt annyira látványos. De azért szépen gyűlnek a német szavak, sőt már mondatok is. A Karácsonyi készülődés pedig kifejezetten elárszatott minket német karácsonyi gyerekdalokkal. A repertoár persze még véletlenül sem tartalmazta az általunk ismert két darab dalt (Stille Nacht, Tannenbaum). Úgyhogy szorgalmasan tanultuk mi is apjukkal a Schneeflöckchen Weissröckchen kezdetűt, a Kling Glöckchen Klingelingeling-et és Lass uns Froh und Munter sein címűt, hogy a bölcsis ünnepségen ne üljünk bambán. A közös szereplésnek persze betett a zöld szörny, úgyhogy csak abban bízhatunk, hogy jövőre is ezeket a dalokat fogjuk énekelni, immár Manóval együtt, az oviban. 

A mondókák terén nagyot léptünk előre, Manó már nem csak szavakat, vagy annak hitt hangsorokat mond németül, de egész mondókákat is. De a legnagyobb fejlődés áldozatai a babák lettek, akik mostanában gyakran hallanak mindenféle regulázó mondatokat, úgyis mint: Augen zu! Essen! Sitzen bleiben! Hände waschen!. Anyai szívemnek igencsak megnyugtató, hogy a vígasztaló szavak, úgyis mint Jól van, jól van, semmi baj!, viszont magyarul jönnek.  A német-magyar vegyítésből tehát a szerepjátékokkal együtt pompásan feltérképezhető Manó általános lelki állapota és viszonya (némileg frusztrált) a más nyelvű környezethez. Az is kiderült számunkra, hogy már a bölcsiben is meg-meg szólal, kíséri a rutineseményeket.

Azért az ilyen párbeszédekre még várnunk kell németül:

- Anya, azt a kisvakondot akajom, amiben kinevet a lóka (róka).

- Téged nevet ki?

- Igen.

- Te vagy a kisvakond?

Elgondolkodik. - Nem, én nem vagyok kisvakond, nincs vakondtúlásom.

Már régen kinéztem magunknak a Gyerekmúzeumot (ZOOM Kindermuseum, Manó szavaival Kendermúzeum),  próbálkoztam is a bejutással, de valahogy mégis csak most álltak össze a csillagok, hogy nekiinduljunk. Az ürügyet apa hétvégi távolléte, egy bezárt kétéves által a lakásban okozható káosz rémképe és a kinti mínusz 5 fok szolgáltatta. Szóval ismét foglaltam helyet a honlapon. (Azt hiszem csak így lehet bejutni, de mindenképpen csak így érdemes, mert szar ügy, ha ott kell közölni a felajzott gyermekkel, hogy ma mégsem lesz móka és kacagás.) Ezúttal is sikerült hét közben foglalnom a hét végére, de ez tavasztól-őszig határozottan nem működött, úgyhogy aki Magyarországról próbálkozik mindenképpen időben álljon neki. A benti cipőt se hagyjuk otthon, igénytelenebb szülők zokniban is nyugodtan mehetnek.

Érkezéskor a jegyek megváltása után vetkőzés, és irány a tenger! A gyerekmúzeumnak külön részei vannak a különböző korcsoportoknak. Mi az 1-6 évesek mezőnyében az Óceán névre hallgató részlegbe neveztünk be. A bejárat előtti cipőcsere (szülőknek is!) nyűgét egy mesterséges akvárium kompenzálja a kiskorúaknál, amiben műanyag halak és vizinövények között egy műanyag tengeralattjáró mozog fel-le. A két oldalon lévő gombokkal bugyborékoltatni tudjuk a szerkezetet. És még bent sem vagyunk...

A "múzeumban" aztán van minden, ami egy óvodás korú gyermek szem-szájának ingere. Az egész olyan, mint egy fantáziadús játszóház a tenger témája köré csoportosítva. A földszinten a tengeri állatok, növények és egyéb lények, hangok körében tájékozódhatunk, az emelten pedig egy hatalmas hajó ketyeréit lehet testközelből tanulmányozni. A tudományos jelleg szintjét (merthogy ettől múzeum és nem játszóház) a szülők maguk határozhatják meg: lehet a gyermeket minden magyarázat nélkül rohangálni hagyni és kipróbálni, amit akar, de lehet neki közben magyarázgatni is a dolgokat. Manónak például a játék hevében feltűnés nélkül sikerült elmagyarázni, hogy mi az a sziget, kikötő, mire való a világítótorony és kik azok az eszkimók. Ez egy két és fél éves szintjén szerintem elég vagány, akkor is, ha emlékezni inkább a "vizimatracra" fog. A vizimatrac egy hosszú vízágy (vízzel töltött matrac) átlátszó felső borítással, egy a belsejében kígyózó fénycsővel. Az egész egy szűk, tök sötét alagútban van, tengeri hangokkal aláfestve, ahová Manó csak utánam volt hajlandó bemászni - először... Aztán pedig ki sem lehetett volna húzni onnan.

A legnagyobb probléma az idő rövidsége volt, csak egy órát lehet bentmaradni. Manócska elég komoly reklamációt csapott emiatt, szerencsére a pihenőben lévő elefántokkal aztán sikerült elterelni a figyelmét. Egészen addig, amíg az üvegfalon keresztül meg nem látta a Műterem (Atelier) névre hallgató részét a múzeumnak, ahol egy nagy, két szintes építményt lehet tetszés szerint összemázolni, kalapálni, tapétázni. Mivel ez a rész 3-tól 12 éves gyerekeknek szól, még nem kvalifikáltuk magunkat, de a tetszési index alapján elkerülhetetlen lesz egy újabb látogatás. A nagyobb gyerekek részére (6-12 éves korig) a Kiállítás részleg van berendezve, úgy néztem, változó tematikával.

Összességében én a gyerekmúzeum látogatását egy ovis korúval úgy tudnám tökélyre fejleszteni, hogy míg apa a gyerkőccel kúszik-mászik a tenger alatt és kipróbálja a nagy hajó összes ketyerélyét, addig annya a Mariahilfer Strasse-n (a múzeum negyednél kezdődik) vásárolgat. No jó, ez azért így nem igaz, én is nagyon élveztem, ahogy Manó belevetette magát a felfedezni való játékok közé. Hol csillogott a szeme az örömtől és az izgalomtól, hol pedig rémesen komolyan tanulmányozta a zsákokat emelő daru működését. Azért összességében mégiscsak azt gondolom, hogy a tengeres rész igazi apás programnak való hely. Mindez igazán megér 3 eurót egy hétvégi délelőtti programért. 

Manó nyelvi fejlődéséről írt egyik posztban szerepel, hogy hosszú ideig nem tudtunk mit kezdeni egy németnek szánt mondatával - Áben tóken tin. Nos, eltelt az a pár hónap - hiábavaló asszociációkkal és internetes kutatással a német gyermek asztali áldásokról - ééés magától a kitalálótól tudtuk meg a megfejtést (némi anyai kreativitás azért szükségeltetett).

A levezetés következik, a hanglejtés érzékeltetéséhez vastagítom a hangsúlyokat:

- Áben tóken tin.

- Tóken Áben tin.

- Tóken Ábentin.

- Guten Apetit!

A Wiener Linien, úgyis mint bécsi BKV, magyar szemmel nézve kíválóan működik. Azért itt is kerül néha porszem a gépezetbe, ha nem is a cég, de az utasok részéről mindenképen. Nekem két nagyobb esett jutott, a második a napokban. De haladjunk sorban.

Történt több, mint egy évvel ezelőtt, hogy hazafelé menet a villamoson hagytam egy avatatlan szemek számára értéktelen dokumentumokat tartalmazó munkahelyi mappát, amiért viszont a munkahelyemen nem a dícséret és előléptetés irányába mozdult a mérleg nyelve. Igyekeztem tehát legjobb tudásomnak megfelelően feltértékezni a villamoson hagyot tárgyak útját. Ellátogattam a villamosvezetők vonalmenti pihenőjébe, majd onnan már telefonon folytattam a talált tárgyak részlegnél. Telefonon készségesen elmagyaráztatták velem, hogy mit keresek, feljegyezték, megnézték és mondták, hogy néhány nap múlva érdeklődjek újra, addigra talán meglesz. Naponta telefonáltam, míg végül azt a választ kaptam, hogy igen, van egy ilyen kinézetű mappa náluk. Hallelujah! Szaladtam a talált tárgyak irodába, ott volt. Ami viszont még jobban meglepett, hogy az utánam következő úr egy kicsit sem olcsó mobiltelefonért jött, amit szintén megtaláltak és leadtak. Ez egy ilyen ország...

A másik történet az érem másik fele. Reggelente tipikus leharcolt, munkába és bölcsibe küszködő, dolgozó magyar anya képét vagyok képes produkálni. Az összhatás: viszonylag csinosan, de azért bababarát szerkóban, kicsit sáros, nem tökéletesen letisztított kabátban (téli gyerekcipelés örömei),1db babakocsi, 1db gyermek, 1db női táska, 1db hátizsák a gyerek cuccaival. Manó aláfestésként hol akar jönni és büszke, hogy már nagylány, hol meg nem akar és szeretné ha vinném, mert a babakocsi az ő korában már ciki. Nos fel szoktam lélegezni mikor odaérünk végre a megállóba.

Villamos jön, gyereket felteszem, ügyesen felül az egyik ülésre, ott is marad (ritka pillanat), babakocsit épp adja fel egy fiatal fickó, mire a villamosvezető: nem szállhatunk fel, mert két babakocsi már van a babakocsiknak kijelölt helyen, a harmadik már szabálytalan volna. Kérdezem, hogy hátul felszállhatok-e, ott is nagy hely van, bár nincs kiragasztva a "fenntartott" hely jelzés. Ott sem enged felszállni. A többi utas is döbbenten néz, de senki nem szól az érdekünkben. Teljesen megsemmisülve cuccolok le. Annyira felhúztam magam a történteken, hogy beérve a munkahelyemre, terápiás céllal, dörgedelmes levelet írtam az ügyfélszolgálatra, amelyben a diszkrimináció, megalázás és embertelen bánásmód szavak szerepeltek. Biztos voltam benne, hogy elintézik egy válaszlevéllel, melyben sajnálattal közlik, hogy a szabály az szabály, sajnálják a történteket. Nos, ehelyett fél órával a levél elküldése után felhívtak és egy kellemes, megnyugtató ;o) férfi hang ápolta a lelkem. Persze tényleg a szabályokra és a villamosvezető felelősségére, biztonsági előírásokra hivatkozott, de egy információval mégiscsak gazdagabb lettem: ha összecsukom a sportbabakocsit, akkor csomagnak minősül, és felvihetem. Ezt egyrészt a vezető elfelejtette velem közölni, másrészt a lábzsák és a csomagok mennyisége miatt nem lett volna sokkal könnyebb a helyzetem, de legalább tudom, hogy legközelebb mire hivatkozzak. A gyors reagálás és a személyes beszélgetés azért jót tett a lelkemnek. Ez egy ilyen ország is...

Avatatlan turisták pedig kerüljék a kismamáknak, időseknek és "beteg bácsik"-nak fenntartott helyeket.

Az utóbbi időben kétféle állapot fordult elő nálunk családilag: a betegségbe be, illetve a betegségből ki. Ennek tudható be, hogy nem igazán forgolódtunk a városban. Még a Kindermuseum-os foglalást is lemondtam, pedig másfél év után (jó, rajtam is múlott)meglepetésszerűen végre sikerült időpontot foglalnom. Tulajdonképpen nem is gondoltam komolyan a foglalást, csak gondoltam megpróbálom újra, hogy működik-e az internetes foglalási rendszer és majd a sajnálkozó visszajelző e-mail után kérek egy időpontot. De a rendszer működött, volt hely és ezért végig kelett gondolnom, hogy tulajdonképpen akarom-e kitenni manót egy 1-6 éves kisgyerekek (nyálas kezek, szájbavétel, stb.) részére kitalált "múzeumi" sétának. Úgy gondoltam, hogy extrém sportból egyelőre elég a bölcsi, inkább nem kockáztatok, no meg lusták is voltunk elindulni szombaton reggel. Így a gyerekmúzeum bemutatását egy másik posztban fogom megejteni.

Amire viszont sikerült rávenni magunkat, az egy jó kis szánkózás volt kedvenc hétvégi helyünkön a pözleinsdorfi parkban, ahol külön szánkódomb is van. Újból megtekintettük az állatokat is. Bár tél lévén legtöbbjüket melegebb helyre helyezték át, azért a papagájok (azok nem trópusi madarak???) a barik és a kecskék megmutatták magukat. A téli örömök végül egy esőnek estek áldozatul. 

- Anya, a Jézuska fiú?

- Igen.

- És a Télapó is?

- Igen.

- Akkor ki a lány?

Újabb két gyöngyszem. Boldog Karácsonyt!

- Anya! A Jézuska egy bogár?

- ???. Nem, egy kisbaba.

- De van szárnya...

Ma reggel az ágyban:

- Anya most hétvége van?

- Nem, most Karácsony van.

- És megyünk a karácsonyi ünnepségre a bölcsibe? A nagypapa és a nagymama is jön?

- Nem, nem megyünk a bölcsibe, itthon lesz a karácsonyi ünnepség.

Felpattan, felkapcsolja a villanyt és apa felé fordul a nagyágyban. Kiabál.

-APA, ITTHON LESZ A KARÁCSONYI ÜNNEPSÉG!

Ez egy korábbi írás, de az információtartalom miatt mégis publikálom:

Bécsbe is megérkezett a hó. Két napig esett és még egy pár napig a hideg miatt marad is úgy 10 centi vastagságban (azóta a karácsonyi tavasz menthetetlenül eltűntette). Pénteken-szombaton így igazi téli, karácsonyi hangulat kerekedett a városban. Mivel hétköznap napközben meg-megfordulunk a Grabenen, már tavaly is izgatták a fantáziámat a dekorációként lógó hatalmas kristálycsillárokat formázó égők. Nappal nem mutatnak sokat, de látni bennük az esti fénypompa ígéretét. A hóeséssel ráhangolódva a télre elindultunk, hogy este is megnézzük. Ezt találtuk:

Kicsit kitekintve az Adventből, az elmúlt időszakban engem ért impulzusokból táplálkozva egy kis színes. A repülőgépen került kezembe egy magazin, már azt sem tudom mi volt a címe, de a  benne talált cikk annyira felkeltette a figyelmemet, hogy azóta utána is jártam. A cikk a jordán királynőről szólt.

Először tavaly találkoztam a nevével, egy a világ jobbításáért ténykedő nőket díjazó esemény díjkiosztóján. Azért emlékszem rá, mert több dolog is meglepett vele kapcsolatban. Először is, hogy egy muszlim ország első nőjeként (uralkodó felesége) ennyire aktív , másrészt, hogy feltűnően csinos (még női szemmel és az őt körülvevő luxust leszámítva is). A cikk pedig arról szólt, hogy milyen modern felfogású uralkodó is ő. Amellett, hogy a királyi családok nőtagjaihoz méltóan ő is beveti magát humanitárius területen - elsősorban a nők, gyermekek jogaiért - , sokat tesz az iszlám vallás megértéséért, elfogadtatásáért a nyugati társadalmakban. Mindezt pedig olyan mai, hétköznapi eszközökön keresztül (is) teszi, mint a facebook, a youtube és a twitter. Honlapján keresztül az előbbi linkek mellett elérhető blogja is. Valahogy így képzelek el 21.századi modern uralkodót.

Újabb elemmel gazdagodott a családi virtuális adventi naptár. Idén mi fejben összeállított adventi naptár dobozait nyitogatjuk, tekintettel arra, hogy 1. lekéstünk a kezdésről, 2. annyi családi ünnep és ajándékozási apropó van decemberben, hogy nem kívántam fokozni és elárasztani Manót naponta valamivel; 3. a kiszemelt adventi naptár elfogyott, mire beszereztem volna, új stratégia kialakításához pedig már késő volt. Maradt tehát a süti- és koszorúkészítés, ajándékbeszerzés (ez persze Manó tudta és beleegyezése nélkül), karácsonyi vacsorák és vásározás. Ha a hó is kitart, még a hóember-építés is beleférhet a hétvégén. És aztán itt volt az Adventi Ünnepség alias Adventsfeier a bölcsiben.

Kisebb hisztiből fakadó katasztrófa után sikerült nem lekésni a kezdést, bár a hiszti-krízis béna szülő általi megoldásaként beszerzett szörnyecske (az a kínai szilikon, villogós, tüskés/csápos izé) alaposan beárnyékolta Manó ünnepi hangulatát. No és persze az összes többi gyerekét, aki a gyertyafényes hangulat miatt besötétített teremben az adventi koszorú helyett a neonzöld villogó csodát figyelte. Manó persze maximálisan kiélvezte tulajdonosi jogait, de azért az adventi szeretetteljes hangulathoz illően néhány kivételzettnek hajlandó volt megmutatni a kincset. Viszont a bölcsisnénik által hetekig tanított dalokból, mondókákból egy szót sem volt hajlandó visszaadni, a maximum amire hajlandó volt a csengettyűs botocska rázogatása, ami alatt egy egész percre is hajlandó volt kiengedni a kezéből a zöld szörnyeteget.

A "hivatalos" program utáni eszegetésben, ajándékkészítésben viszont számomra is meglepő lelkesedéssel vett részt (no nem a sütemények lelkes fogyasztásán voltam persze meglepve). Így sikerült legyártani két, nagyszülőknek szánt teamécsestartót, amire Manócska kitartó lelkesedéssel ragasztgatta fel a csillogó kövecskéket. 

Follow up: A szörnymánia sajnos egyelőre még tart. A bölcsiből másnap kitiltották a szörnyet, mondván a túl nagy érdeklődés miatt komoly konfliktusforrás. Hát egy anyának égni is meg kell tanulnia... Azért remélem legkésőbb a Jézuskától kapott ajándékokkal véget ér ez a korszak is. Jövőre pedig inkább lekésünk az ünnepségről... 

A hétvégi hógolyózás, szánkózás sajnos egy hányós vírus miatt meghiusult, de még előtte volt egy jó kis téli séta a Grabenen, amiről még írok.

Szégyen, gyalázat, de az itt töltött több, mint egy év alatt nem igazán sikerült eljutnunk étterembe (sem kávézóba, amit még jobban sajnálok, de ezt majd egy másik posztban). Ez részben annak volt köszönhető, hogy két felnőtt és egy öntudatos kétéves éttermi eggyüttesét nem igazán lehet társasági eseményként felfogni. "Az egyik felnőtt eszik, a másik rohangál a gyerekkel" leosztásnál kényelmesebb volt otthon megoldani a családi étkezéseket, még azzal együtt is, hogy otthon persze nekem kell főzni. Azért a kollégáknak, látogatóba érkező barátoknak köszönhetően akadt egy-két említésre méltó éttermi kaland is.

Az egyik ilyen "bezabálós" fajta élményünk a Pürstner-hez kötődik. Tradicionális osztrák étterem a belvárosban, a Stadtparkhoz közel, hordós-boros, vadászos (állatvédők az újabb részre foglaljanak asztalt) belső design-nal.

Az ételek nem kifejezetten a vegetariánusokra és a mediterrán, könnyed konyha kedvelőire lettek kalibrálva, de ha autentikus osztrák ételekre, étteremre vágyunk, mindenképpen jó választás. Az erőlevest grízgombóccal készítik, és étlapon szerepel nagy kedvencem, a fokhagymakrém leves is (ebből Manócska is pakolt rendesen).

A klasszikusok közül a Tafelspitzet (főtt marhahús zöldségekkel) almás tormával és snidlingszósszal kínálják, a Wienerschnitzel pedig az a tányérról lelógós, borjúból készített fajta. A ház specialítása a sült sertésborda fatálon és a marhasteak sonkával és camembert-rel csak nagyétkű kalóriavadászoknak javallott. Hal- és vadételek szintén szerepelnek az étlapon. Desszertek közül az almásrétes és a Mohr im Hemd (mákos felfújt) érdemel kiemelt figyelmet.

Fotók: Pürstner

Még mindig az Advent, ezúttal egy két és féléves fejével. Ez az első évünk, hogy Manócska legalább nagyvonalakban felfogja a Mikulás, Karácsony mibenlétét és várta/várja is. Ez sok kedves, érdekes beszélgetést eredményez, amiket igazából csak magamnak szeretnék rögzíteni.

Manó meglát egy csuklyás Mikulás alakot egy képen.

- Ez micsoda?

- Mikulás.

- És mi van a fején?

- Kapucni. Van olyan Mikulás, akinek nem sapkája van, hanem kapucnija.

- És szoknyája?

- Nem, az nem szoknya, az a kabátja. Ilyen kapucnis, bő kabátja van.

Elgondolkodik.

 - De az igazi Mikulásnak sapkája van! (Téma lezárva. Ezek után már csak azon aggódtam kicsit, hogy a bölcsis Mikulásnak ne kapucnija legyen. Nem az volt:-)

Nézegetjük a Mikulástól kapott Karácsonyos könyvet. Észreveszi benne a jászolt.

- Ezek kicsodák?

- A kis Jézuska, az anyukája Mária és az apukája József. A Jézuska ilyen kis pici baba, látod?

Újabb kép a karácsonyfáról.

- Látod, itt a karácsonyfa. A Jézuska hozza.

- A Jézuska díszíti fel?

- Igen, a Jézuska, meg a kis angyalok segítenek neki.

- Mert a Jézuska még kisbaba?

- ÖÖÖ...Igen.

- De alul fel tudja díszíteni.

- Igen. Az angyalkák meg felül díszítik, mert nekik van szárnyuk.

Meglátja a kislány macit, ahogy belenéz a kandallóba.

- Ez a maci mit csinál?

- Nézi, hogy ott van-e még a Jézuska. Mert a Jézuska a kéményen keresztül is be tud jönni. Vagy az ablakon.

- Mert van szárnya?

- Ööö..Igen.

- És nem csenget be az ajtón?

- Nem, azt hiszem nem csenget be.

És egy utolsó klasszikus:

- Manó, kik húzzák a Mikulás szánját?

- A rémszarvasok.

A karácsonyi ajándékvásárlás idején a gyermekes családok fő célpontjai a játékboltok. Bécsben bőségesen válogathatunk közülük, ráadásul a Minimax és Cartoon network világát kevésbé szerető szülők is tobzódhatnak az igényes, jóllehet nem olcsó, játékok között, egy teljesen átlagos itteni játékboltban is.  Íme néhány tipp:

Akiknek nemcsak az a a fontos, hogy mit, hanem az is, hogy hol vásárolnak, azoknak szívből ajánlom a Graben-en lévő KOBER játékboltot. Az üzlet 1868 óta működik, bébi játékoktól a modellezésig minden kapható. Különösen nagy a választék a vasúti modellekből, társasjátékokból és a saját gyártású ólomfigurákból, de gyönyörű babáik (gyűjtőknek is) is vannak. Az üzlet bejárata, bár kicsit eldugott helyen van, mégis könnyen rátalálhatunk a bejáratnál ácsorgó óriási maci miatt. Maga az üzlet az emeleten van - babakocsival egy kicsit körülményes megközelíteni - és leginkább egy játéklabirintushoz hasonlít, külön részlegekkel a legkisebbeknek, a LEGO és Playmobil rajongóknak, külön szoba a modelleknek, ólomkatonáknak, babáknak és kellékeiknek no és a társasjátékoknak.

Szintén a belvárosban, a Kärtner Strasse-n található a Steffl üzletház 5. emeletén egy nagyobb játékbolt, valamint az Operánál a Ringstrassen Galerien Bevásárlóközpont emeletén, ahol a fajáték rajongók biztosan nem fognak tudni ellenállni a kínálatnak.

Aki a Mariahilferstrasse környékén keresgél a Gerngross és a Müller emeletén talál játékboltokat, mindkét helyen hatalmas LEGO választékkal. Természetesen minden bevásárlóközpontban is találhatunk játékboltokat.

Végül egy igaz játékbolti történet a karácsonyi beszerzések hangulatában. Manócskának kerestem a jól átgondolt, tudatos szülők által kitalált karácsonyi ajándékot. Kora délután az egyik fent is említett üzletbe betérve kérdeztem az eladót, hogy van-e nekik a kiszemelt LEGO szett, mivel a polcon nem látom, de nagyjából ez az egyedüli a sorozatból, ami nincsen kitéve. Mondta, hogy lehetséges, hogy elfogyott, mert nagyjából 20 percenként tölti a polcokat, olyan ütemben fogynak a játékok, reggel óta az egész polcot rég letakarították. Következő napra várják az újabb szállítmányt, nézzek be. Inkáb egy másik boltba néztem be, ahol meglett, amire vágytunk. Reméljük Manócska is erre vágyik, de legalábbis örülni fog neki.

Végre nálunk is beköszöntött az advent. Na nem mintha itt máskor volna, vagy vallási különbségek miatt tartanánk máskor, egyszerűen csak a Karácsonyra való várakozás időszaka idén kicsit megkésve kezdődött a mi kis családunkban. Nálunk is, mint  a legtöbb családban anya, azaz én vagyok az ünnep, dekoráció és hangulatfelelős. Idén sajnos súlyos munkahelyi elhavazódás és elutazás miatt gyakorlatilag a Mikulással kezdődött a készülődés, ami, mint látni fogjuk, vert néhány hullámot a nyugodt, tisztes bécsi polgárokhoz szokott kereskedők háza táján.

Történt ugyanis, hogy a Mikulás ajándék + családi szülinap előkészítése mellett az első "elmaradás behozós hétvégén" akartam megcsinálni az adventi koszorút, hogy legalább a második gyertyát időben gyújtsuk meg. Itt rögtön tennék is egy kis kitérőt.

Tavaly, itteni életünk első telén, meglepődve tapasztaltam, hogy az amúgy a magyar áruválasztékot és igényességet messze meghaladó itteni kínálatból az adventi koszorúkat kihagyták a helyi vállakozók. Budapesten rendszerint feldíszítve vettem a koszorút és ésszerű határok között nem sajnáltam a pénzt egy kicsit igényesebb, ötletesebb darabért. Mivel a családi szokásunknak köszönhetően advent idején minden közös étkezésnél ég az épp megfelelő számú gyertya, a kereskedők által kimért gyertya adag általában kevésnek bizonyul, ezért többször csináltattam a koszorút. Itt is ezzel a stratégiával közelítettem...volna. Az egyébként gyönyörű csokrokat és ötletes dekorációkat áruló virágboltokban ugyanis a koszorú, gyertya, masni szentháromságra szorítkozott a fantázia. Ráadásul árban ezekért a barkácsszakkör színvonalú munkákért 25-50 eurót kértek. Ezért tavaly én készítettem a koszorút (dekoráció nélküli koszorúkhoz harmad-/negyedáron lehetett hozzájutni) és idén is így terveztem.

Most térjünk vissza egy magát-soha-utolérni-nem-tudó dolgozó anyanőhöz, aki épp elindul, hogy majd' két hét késéssel beszerezze az adventi koszorú legfőbb alkotórészét, a koszorút (a dekorációkat már gondos előrelátással bespájzolta). Az öt virágbolt eladóinak arcán - ennyit sikerült végigjárni, míg végre találtam - az őszinte sajnálattól, a lesajnáláson keresztül a döbbenetig minden volt. A legszélsőségesebb megnyilvánulást "kedvenc" tapló virágboltos nénim produkálta (Boltjának szegényes és olcsó kínálata arról árulkodik, hogy van összefüggés a színvonalas kiszolgálás és a kereslet között.). Szerinte az adventnek már vége is van, miért keresek én épp most koszorút. Ezt azért nem hagyhattam szó nélkül, mondtam, hogy tudom, hogy kicsit az események mögött kullogok (inkább persze rohantam), de azért mégsincs vége még az adventnek.

Egy szó, mint száz, mikor épp feladtam volna és betértem a "na ez lesz az utolsó" boltba, végre ott várt a polcon a mi koszorúnk, ami azóta feldíszítve (idén viszonylag szerényen, lásd a képet) szolgáltatja a családi étkezésekhez a gyertyafényt. 

Amíg nem laktunk Bécsben, mindig nagy áhitattal hallgattam az ismerősök beszámolóját, akik az adventi időszakban ide utaznak ajándékokat vásárolni és forralt borozni a híres karácsonyi vásárban a városháza előtti téren. Az egész valami nagyon polgári, elegáns és meghitt dolognak tűnt. Azóta ide költöztünk...

Nos a leghíresebb, minden-turista-álma karácsonyi vásár, úgyis mint Christkindlmarkt, a városháza előtti téren található és idén már november 14. óta várja a látogatókat. Valójában tényleg csupán turitalátványosság, illetve a forraltborra és puncsra szomjazó osztrák fiatalság esti találkahelye. A kivilágítás idén szerintem már az ízléstelenség határát súrolja, az árusok elég színvonalasak de szemtelenül drágák, bóvli is akad bőven. A körhinta, az angyalkazenekar, a kisvonat és a lufiárus miatt megér egy kört a gyerekekkel, de lehetőleg hétköznap, nap közben közelítsünk, különben már a tömeg látványától is elmehet a kedvünk. Decembertől a turistabuszokkal érkező cseh, szlovák és magyar seregek veszik birtokba a vásárt, az osztrákok pedig a körúti villamosokról röhögnek rajtuk.

Magára valamit is adó osztrák ugyanis messzire elkerüli ezt a vásárt (kivéve talán a nyitás utáni napokat), mert kedvére válogathat számtalan más, a turisták számára kevésbé ismert, sokkal hangulatosabb karácsonyi vásár közül. Tömeg szempontjából már a Schönbrunn előtti vagy a Belvedere udvarán lévő vásárokkal is jobban járunk, de ha igazi bennfentes helyre akarunk menni, akkor a spittelbergi, a régi kórház udvarán található "Karácsonyi Faluban" és a Freyungon található régi bécsi karácsonyi vásárban tradicionálisabb, a Museum Quartier udvarán pedig kortárs szellemű vásárokat találhatunk. Kisebb vásárok gyakorlatilag minden kerületben vannak.

Nagy a dilemma mostanában, oltatni vagy sem. Nos az otthoni hisztit hallva/olvasva az ember tényleg elgondolkodik, hogy magától a gonosztól való gondolat-e, ha nem érzi szükségét az oltásnak. Tényleg ennyire felelőtlen szülők volnánk, hogy nem értjük, hogy mire fel ez a nagy pánik?

Azért a riadalom nálunk sem maradt el, mikor a gyermek a szokásos őszi köhögős, náthás nyavalyára ráfázva még egy hetet kénytelen volt itthon tölteni. Az ijedelem viszont nem Manó betegségéből fakadt, hanem, hogy felhívtak a bölcsődéből, hogy volt egy H1N1-es eset (mindenféle szövődmény nélkül), és valamelyik jó lelkű szülő rögtön újsághírt csinált az esetből, fényképpel. Ez volt az első eset, hogy bécsi oktatási intézményben felütötte fejét A Vírus. Mi is roppantul örültünk, hogy gyermekünket ilyen hírneves bölcsibe sikerült beiratni. Az újságcikk megtette a maga hatását a szülők körében, ezért I. néni szépen kér minket (és minden betegen otthon lévő gyermeket), hogy ugyan már vigyünk igazolást arról, hogy gyermekünk nem sertésinfluenzás. Mi sem természetesebb. Telefon a gyermekorvosnak, aki rögtön lelohaszt: miután a gyereknél fel sem merült a cocakór lehetősége, nem csináltak tesztet, így ő nem tudja igazolni, pláne utólag, hogy az nem sertésinfluenza volt. De ha feltétlenül papírt akarok a gyerek vírusmentességéről, akkor a gyermekkórházban tudnak ilyet csinálni. Itt szólalt meg bennem a gyermekét védő anyaoroszlán, hogy márpedig a már egészséges gyerekemet nem teszem ki semilyen kórházi vizsgálatnak egy papír miatt. Telefon vissza a bölcsis néninek, hogy lesznek szivesek beérni egy normál "nem fertőző" igazolással. Szerencsére addigra jobb belátásra tértek, az is megteszi.

Azért, hogy ne érezzem magam felelőtlen, nemtörődöm anyának, érdeklődtem erre-arra az itteni hozzáállásról védőoltás ügyben. Négyből négy megkérdezett (két gyermekorvos, egy bölcsis néni, egy szülő a bölcsiből) nem tartja jó ötletnek a védőoltást. Az ő érveik: az oltóanyag új, nem ismertek az esetleges mellékhatásai, szövődményei; nem sokkal ezelőttig még csak 6 éven felülieknek ajánlották, most már lehet adni az alatt is, vajon miért?; a H1N1 a normál influenzánál enyhébb lefolyású, akkor veszélyeztet szövődménnyel, ha van valami másik, leginkább krónikus betegség is mellette; no és persze, hogy a média erősen torzítja a valódi állapotokat, az idegeink kímélése érdekében nem kell nézni a katasztrófafilmekre emlékeztető híradásokat.

Még nem egészen tudom, hogy az osztrákok tényleg ennyire higgadtak és racionális érvek mentén gondolkodók-e, vagy annyira beleszoktak a jólétbe, hogy nem tudják elképzelni, hogy az életünket fenyegető világjárvány őket is elérheti. Ez valószínűleg csak a járvány elmúltával fogom tisztábban látni. Tény viszont, hogy az itteniek nem döfködik magukat mindenféle oltásokkal, a kötelező oltások köre is szűkebb, választhatókat pedig csak kifejezett veszélyeztetettség esetén adatnak. 

A családi döntés értelmében egyelőre kivárunk. Bécsiek, ha olvassátok, írjátok meg ti hogyan látjátok.

Egy újabb itteni felfedezés, bár otthon is kapható. November környékén a hűvös, nyálkás idő beköszöntével párhuzamosan a babakocsikban megjelennek a lábzsákok. Kezdetben, bármennyire praktikus dolognak tartottam, hogy a gyerek feneke alatt is van valami meleg  a 70-100 eurós költség komoly visszatartó erőt jelentett. A Tschibo-nál (szintén nagy kedvencem, de erről majd máskor) viszont szezon elején 25 euróért volt kapható, aminek már nem tudtam ellenállni. Igaz, nem puccos báránybéléssel, csak sima polárral, de sáros lábbal összerugdosni azt is prímán lehet és még anya sem kap idegbajt.

A zsák nagyon bevált téli városi közlekedéshez, ha nem akarom overallba öltöztetni a gyereket, de azért ücsörögni hideg van a babakocsiban. Egy méretben létezik, minden 5 pontos biztonsági övvel rendelkező babakocsiba, sportkocsiba beletehető.

Azért felteszek egy báránybundásat is.

Még megboldogult egyetemista koromban, Párizsban fedeztem fel, hogy a normális ételek fogyasztása egy tőlünk nyugatabbra fekvő országban sem jár feltétlenül együtt az anyagi csőddel. A párizsi egyetemek menzáin ugyanis minimális franciatudással, annál több helyismerettel és egy nemzetközi diákigazolvánnyal élvezhetjük, hogy vannak olyan országok ahol az étkezés még menza szinten sem süllyed egy bizonyos szint alá. De erről írjanak inkább a párizsiak. 

Bécsben szintén találhatunk nyilvános, bárki által látogatható menzákat, ahol helytől függően 6-10 euróért választhatunk két-három menüből. A menük általában egy levest és egy főételt jelentenek korlátlan vízfogyasztással;o). Van persze némi hátránya az ilyen helyeknek egy turista számára: szükségeltetik némi német nyelvtudás, mivel az étlapok németül, sokszor kézzel íródnak (lehet persze hazardírozni is, amihez elég ha annyit mondunk, hogy Menü Eins vagy Menü zwei); a menzák értelemszerűen csak munkanapokon vannak nyitva 11.30-13.30 között; no és persze kell némi helyismeret a megtalálásukhoz. Az első kettő témában nem tudok segíteni, a harmadik probléma enyhítéséhez viszont íme először egy gyöngyszem (lesz még több is), amit már próbáltam. 

Minoritenstüberl

Abszolút helyi nevezetesség! Az étterem a Bankgasse 5. vagy a Minoritenplatz felől közelíthető meg, az épületen belüli átjárón keresztül. A Minoritenplatz felől közelítve, ha belépünk az épületbe (nem kell megijedni az üvegkalickában posztoló biztonsági őrtől), jobb kéz felől rögtön meglátjuk az irányító táblát. Andreas Wojta séf, aki maga szolgál ki, helyi nevezetesség (úgyis mint local hero), amolyan osztrák Kovács Lázár, akit az ORF is a büszkeségfalára tett. TV-műsorral, szakácskönyvvel és olyan csokoládéval büszkélkedhet, amin a saját arca vigyorog vissza (no jó, ez inkább levon a hely értékéből). Apjuk szerint ki ne hagyjam, hogy úgy néz ki, mint Puskás Ferenc az 50-es években, hát valóban.

A menü 6-7 euró körül van, egy sztárséfhez méltóan ízletes. Választhatunk még 6-7 egyéb, egy menzához képest mindenképpen fantáziadús főétel közül 8-10 euró környékén. Igaz, hogy ez már majdnem alsókategóriás éttermi ár. Az ételek főként az osztrák és az olasz konyha vegyítéséből származnak. A menü minden nap változik, kézzel írott (nehezen olvasható) papíron van kifüggesztve. Csak megalapozott német tudással közelítsünk. 

Elég önfejű vagyok, ritkán változik a véleményem, pláne, ha megalapozottnak érzem azt. Most mégis történt valami, egész pontosan magam sem találom azt a pontot, ahol váltottam, de beadtam a derekamat biciklivásárlás témában. Történt ugyanis, hogy a párom már egy éve kacérkodott a gondolattal, hogy biciklivel járjon munkába. Én pedig lebeszéltem, mondván, hogy szép dolog a sport, de lustábbak vagyunk mi annál, hogy naponta kerekezzünk. Mellesleg kiskosztümben és magassarkúban ez elég körülményes is, nem beszélve a parfümillaton átsejlő izzadságszagról. Aztán láttam a bécsiek lelkesedését, és kiderült, hogy 10 ismerősünk közül 9-nek van biciklije és rendszeresen használja, ha máskor nem hétvégén. Az utolsó lökést a biciklitesztelés adta a Práterben , ahol kiderült, hogy 1. Manócska akkor is rajong a biciklikért, ha egy sisakkal a fején kell egy gyerekülésbe szíjazva ülnie; 2. mi is képesek vagyunk őt szállítani; 3. az elmúlt 15 év alatt nem felejtettem el biciklizni (tudom , azt nem is lehet, de azért mégis).

Persze nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy Bécsben és környékén kb. 1000 km (!) bicikliút van és kultúráltan (értsd nem aggresszív pestiesen) közlekednek az emberek, no és van rá esély, hogy a biciklit ott találom meg, ahol hagytam.

Kihasználva, hogy a szezon a vége felé közeledik, az árak pedig lefelé tendálnak, beruháztunk. Egyelőre tart a lelkesedésünk, ha az idő már nem is nagyon.

folyt. köv.

A mai nap fergetegesen sikerült, fergetegesen rosszra. Miután végig rohangáltam a napomat a munkahelyemen, próbálva úgy csinálni mintha már felnőttem volna az új feladathoz és mitsem számítana az a 2 év, ami kimaradt a gyerekvállalás miatt, este 5 óra felé egy very important meeting-en ülve vált világossá, hogy nem fogok hazaérni este 6-ra, amikor is a baby sitternek tovább kéne állnia. Egy gyors telefon gyermekem apjának, nem, ő sem tud elszakadni a szintén very important + top secret deadline miatt. Lemerült a mobilom is, így esélyem sincs a további lehetőségeimet feltérképezni.

5.45-ig bírom cérnával, próbálok addig legalább nagyon figyelni és nem azzal foglalkozni, hogy holnap mit mondok a főnökömnek a távozásom okáról. Még mindig marad jó fél órám, hogy hazaérjek, némi késésnek bele kell férnie. Az első villamost sikerült épp elérnem, hurrá!, velem van a tömegközlekedés szeszélyes istene. Aztán az átszállásnál megtorpanok és teljesen otthon érzem magam, mintha csak a 4-es 6-os vonalán várnék: tömeg, a villamos nem jön, a hangosbemondó próbál az emberek türelmére apellálni, mikor végre beáll a villamos a várakozók fele nem tud felszállni. BA*!!! Mire 10 perc várakozás után sikerül felszálnom az első irányban lévő villamosra, már látom lelki szemeim előtt E-t, aki ahogy megérkezem ecsetelni kezdi majd, hogy legközelebb jöjjek korábban mert más kötelezettsége is van, amúgy pedig miért nem vagyok elérhető a mobilomon, ezerszer próbált hívni. Ezen, a tömegen és az eleredő esőn sikerül magam jól felhúzni. Az ünneplős cipőm van rajtam, cipőért ennyit még nem adtam, mint amennyit ezért....szét fog ázni. Miután a villamos egy 5 perc alatt abszolválható szakaszt 30 (!) perc alatt tesz meg ( az a fránya bottleneck), az indulatok elérik a torkomat és a gyomromat. Leszállás után rohanok haza, amennyire egy magassarkúban, esőben ez lehetséges.

A liftben még összefutok a szomszédasszonnyal, aki lelkesen ecseteli, hogy épp most jön a lampion készítő foglalkozásról a bölcsiből (a gyerekeink egy csoportba járnak), milyen kár hogy nem voltam ott. Mondom én is, hogy kár bizony. Egy pillanatig még végigsuhan az agyamon,hogy remélem azért az én gyermekemnek is készít a bölcsis néni lampiont és nem fogja az egész bölcsi látni, hogy az ő anyukája nem ért rá, mikor a többiek csinálták. De ezt már szerencsére nincs időm végiggondolni, mert nyílik a liftajtó és a nyitott ajtóban már ott vár a lányom +E. halál nyugalomban. Mondom neki, hogy bocs, ez volt+az, mire kedvesen mondja, hogy nem gond, mert ma nem kell mennie a másik családhoz, azért is nem hívott, hogy hol vagyok már. Itt szakadt el a cérna, csak a hiúságom tartotta vissza a könnyeimet.

E. közben ecseteli, hogy Manócska a nagy és a kis delfinnel eljátszotta a reggeli "bölcsibe megyünk" szertartást. Volt benne minden, kis delfin sírt mert a mamája otthagyta, a bölcsis nénik megvígasztalták, feloldásként a nagy delfin elment kis delfinért a bölcsibe, de kis delfin mérges volt, hogy az anyukája dolgozik. Miközben a könnyeimmel küszködve büszke vagyok a két éves lányomra, hogy szerepjátékokat játszik, eszembe jut a saját költésű altatódala: tente baba aludjál, szép álmokat, anyukád megy dolgozni. Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen rohadt nehéz lesz!!!

 ..és még ennek a nyavalyás posztnak a betűméretét sem vagyok képes átállítani. I have no further comments on this, thank you.

Kismanó a szobatisztaság mellett a német nyelvvel is nagyot lépett előre. A biliről hangos Fertig! kiáltásokkal jelez, mindennapjainkba kezdenek beépülni a német szavak és mondókakezdemények. Miután a bölcsi hetente legalább két mondókával, énekkel örvendeztet meg minket, rendszeres esti programmá vált egy-egy német mondóka Manó két évesekre jellemző kiejtésével előadott változatának dekódolása. Mivel apjukkal ketten sem ismertünk egynél több német mondókát, izgalmas feladat összerakni, hogy miről is van szó. Kezdünk rutinosak lenni. Az első lépés legalább egy szó beazonosítása a hallottakból. Az első alkalommal apa adta a helyes megfejtést, aki a "Pudde Jakko, pudde Jakko" skandálásából a Bruder Jacob-ra asszociált, helyesen. Második lépésként elő az Internettel és már rá is találtunk a Frère Jacques, frère Jacques (alias: János bácsi, János bácsi, keljen fel!) című francia gyermekdal német változatára. Harmadik lépés a visszacsatolás, elénekeljük Manónak is a megfejtést. Visszaénekelve a gyermek is boldog, hogy mi is ismerjük a dalt.

A második alkalommal anyáé volt a sikerélmény. Itt a szóbeazonosítással nem volt gond, mert Manócska az asztalnál lelkesen verte az ujjait és a könyökét az asztalhoz, miközben tisztán és érthetően mondogatta: "Mit Fingela mit Fingela, mit Ellenbogen, katsch, katsch, katsch." (Mit Fingerlein, mit Fingerlein, mit Ellenbogen klatsch, klatsch, klatsch)Interneten viszont több, ugyanezen mondóka után a neten bolyongó szülőre is akadtam, mire megtaláltam az egészet. A kutatómunka is feleslegesnek bizonyult, mert Manó nem hajlandó a mondóka többi részét beépíteni a repertoárba. Amúgy is hajlamos á lá carte csemegézni a mondókákból, ami néha egészen érdekes új versikékhez vezet.

Jelenleg egy új mondóka vár megfejtésre, illetve a címben is szereplő gyermek asztali áldás, amivel hónapok óta nem tudunk mit kezdeni. Végső esetben a bölcsis néniket szoktam megkérdezni, de az "Áben tóken tin" hallatán csak kerek szemeket meresztettek. A nyomravezetőnek ígérem kitalálok valami komoly jutalmat.

 Megfejtés itt.

Hát elérkezett. Két hónapos kényszerű, de cseppet sem bánt szabadság után újra dolgos hétköznapok. A 15 órás napi rutin (családi felkelés,reggeli, munkába/bölcsibe indulás, munka, bevásárlás, gyerekért menni, vacsi, lefektetés) rögtön meg is látszik a blog pörgésén. Pedig történt velünk egy s más, ráadásul Bécsbe is beköszöntött az igazi ősz a tök-, a gomba- és a bolhapiacszezonnal. Igyekszem hát időt szorítani a posztok gyarapítására is.

Ami várható: biciklizés, bolhapiac, táncház, olcsón jót enni, újabb kétnyelvűség.