Előre bocsátom, az utóbbi időben ritkán járunk étterembe. A kisebbik ugyanis annyira mozgékony (az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk így) , hogy az éttermet alapvető értelmétől fosztaná meg a jelenléte. Nevezetesen, hogy nyugodtan ücsörögjünk, amíg elénk teszik az ételt. Ezért aztán ha úgy alakul, hogy mégis házon kívül eszünk, igyekszünk a puccos volnalat elkerülve, a gyerekbarát irányban keresgélni. Gyerekbarátság ide vagy oda, Bécsben is létezik ugyanis az a puccos étterem/kávézó, ahová gyerekkel nem célszerű betenni a lábunkat. Hacsak nem olyan gyerekeink vannak, akik a gyönyörűre vasalt ruháikban és lakkcipőcskéikben tündérien eltársalongak, amíg kihozzák nekik az ételt.  Nekünk nem ilyenek jutottak, szerencsére, teszem hozzá azonnal, ezért aztán kutatunk. Olyan helyek után, ahol a gyerekek is jól elvannak, ezért talán nekünk is jut pár perc nyugalom.

Nussdorfban például találtunk ilyen helyet, a Bamkraxler -t. A Heurige-k (erről majd írok külön) hangulatát idéző étterem kertjében játszótér, belül játszósarok köti le a csemetéket. Alkalmanként külön gyerekprogramokat is szerveznek. Hétvégén 11-től svédasztalos brunch-csal várják a vendégeket, erre azonban célszerű foglalni, különösen ha nagyobb társasággal érkezünk..

...és, hogy mi a Bamkraxler? Az a "fáramászó" (Baumkletterer, vagy bécsiesen Bamkraxler) játék, amire én gyerekkoromból még harkályos verzióban emlékszem, képet viszont nem találtam róla.

Mire való egy augusztus végi esős, hideg nap, ha nem arra, hogy megkóstoljuk az idei sütőtöktermést. Mivel megjelentek a boltokban a sütőtökök, és mivel biztos, ami biztos vettem is belőle rögtön, a mai esős reggelen nem kellett sokáig gondolkodni, hogy mi legyen az ebéd. Nem sok receptem van, ami az én saját fejemből pattant ki, de büszkén mondom, hogy ez saját fejlesztés, némi önfényezéssel élve, saját specialitás. És bár többen voltak már vendégek, családtagok, akik fanyalogva vagy humorral kezelték, hogy a sütőtökkrémlevesemmel büszkélkedek, aki kóstolta, még mindenkinek ízlett. 

Ezért aztán közzéteszem, hátha valakinek épp ez hiányzik az őszi repertoárból.

A dolog lényege szerintem rögtön a tökválasztásnál kezdődik. Saját kutatásaim és kísérleteim alapján a legalkalmasabb tök erre a célra a Hokkaido tök, ami így néz ki: 

Az új lendülettel új rovatot is indítok. Nem megyünk azért át gasztroblogba. Közel sem. Csak gondoltam ha valaki keresi a hüttékből, osztrák éttermekből ismert fogásokat, talán egy ötletet én is tudok adni.

No szóval aki evett már osztrák császármorzsát, az tudja, hogy a magyar grízes verzió - amitől mellesleg mindig is felállt a szőr a hátamon - nem a eredeti K.u.K. recept szerint készül. Hogy az általam használt recept közel van-e őcsászári felsége Ferenc József kedvencéhez, arról fogalmam sincs, de aki evett belőle, annak ízlett. Egyébként pedig az osztrák Gusto 2013/5-ös számában jelent meg.

Mennyiségek főételnek - felnőttenként 2-2, gyerekenként 1-1 db tojás

• 3 tojás
• 250g tejföl
• vanília/vaníliás cukor
• fél bio citrom héja
• 100g liszt
• 80g cukor
• 100g vaj
• mazsola

A tojássárgáját a tejföllel, a vaniliás cukorral és a liszttel csomó mentesre keverjük. A fehérjét habbá verjük, félúton hozzá adjuk a cukrot. A két masszát óvatoosan összekeverjük. A serpenyőben megolvasztjuk a vaj két harmadát és a masszát kb. ujjnyi vastagon beleterítjük. Megvárjuk míg az alja aranybarnára sül, megfordítjuk és úgy is sütjük egy darabig, majd felszaggatjuk. 

A vaj maradékát szintén felolvasztjuk, beleszórunk egy kanál cukrot, karamellizáljuk és a morzsát beleforgatjuk. 

Édes szilvakompóttal szokás tálalni, de bármilyen házi lekvár is megteszi.

Frissítettem az egyik legnépszerűbb bejegyzést: a játékboltokat. Egyétek, vegyétek, friss, meleg, ropogós!

A közeli Denns Biomarkt-ban akadtam erre a gyöngyszemre. Azt hiszem nevezhetjük egy tipikusan osztrák, vagy nyugat-európai terméknek. Az egész bio-ságnak ugyanis ebben az esetben a környezetvédelmen kívül nem látom jelentőségét. Gondolom fesztiválozó Goa-soknak és transzra készülő sámánoknak szánják.

Mellesleg úgy tűnik, az osztrákok tényleg jók bio vodka készítésben.

Egy új kísérlet a blog újraélesztésére. Lehet, hogy annyira beleszoktunk az itteni hétköznapokba, hogy már magyar szemmel sem kap annyira más megvilágítást egy-egy helyzet, érdekes cikk? Viszont újra és újra felmerül bennem annak igénye, hogy az itt tapasztaltakról írjak. Akkor is, ha nem illeszkednek a gyerek-mesélős családi blogunkba. Ezúttal hátha....

Hogy az előző posztban írt, gyerekbarátságra vonatkozó dícséretem ne csak amolyan "bezzegelés" maradjon, íme néhány példa arról, hogy errefelé mit értenek ez alatt.

Az első könnyű préda, a Gyerekmúzeum. Már korábban is írtam róla dícsérőleg, többször is jártunk ott, de eddig csak a legkisebbeknek kialakított részhez találtunk a háztartásunkban egy megfelelő korú gyermeket. Mellesleg a kiskorú nagyon szerette ezt a részt, sajnálta is, mikor közöltem, hogy mostantól az időszakos kiállításra járhat,  mert kinőtt az Óceánból. Az elkeseredése addig tartott, amíg be nem jutottunk az éppen aktuális kiállításra, ahol azt mutatják be a 6-12 éves gyerekeknek, hogy hogyan éltek az emberek a középkorban. A kiállítás kevésbé kiállítás, sokkal inkább egy interaktív workshop, ahol mindenhez hozzá lehet nyúlni, mindent ki lehet próbálni. Manó lelkesen kevert gyógyfüvekből teát, próbált fel lovagi sisakot, páncélt, várkisasszony ruhát és cipőt, írt lúdtollal, bányászott. Minden stációnál moderátorok magyarázták a gyerekeknek az épp aktuális feladatot, látványosságot. Nekem meg közben végig az volt az érzésem, hogy ha évszámok helyett valami ilyesmivel (is) foglalkoztunk volna történelem órán anno, talán nekem is több marad meg az emlékezetemben a történelem szárazabb részéből is...

A másik kellemes élményünk az utóbbi időből a Hohe Wand-on lévő gyerek tanösvény. Több napra való látnivaló is van a gyerekeknek itt, ezért még biztosan eljutunk oda, de most egyelőre a természetszeretet gyerekbarát megközelítéséről néhány szó. A központi részről két gyermek-túraútvonal is indul, az egyik talán kisebbeknek érdekesebb. Itt színesre festett köveket kell a gyerekeknek követni (szigorúan csak Manó mondhatta, hogy merre kell menni) és az út közben hinták, egyensúlyozó játékok, minijátszóterek törik meg a gyaloglás monotonitását. A játszótéren töltött idő függvényében ez kb. egy óra alatt bejárható. A hosszabb, nagyobbaknak tervezett túraútvonalon a természettel kapcsolatos tesztfeladatokat kell megoldani egy-egy stációnál. A megoldásokból a túra végén összeálló kóddal egy kincsesládát lehet kinyitni, amiben egy pecsét van. Ha a lepecsételt feladatlapot megmutatjuk a shopban, a gyerekek valami apróságot kapnak ajándékba. Ót közben pedig olyan izgalmas dolgokat lehet csinálni, mint a szarvasetetés, mormota-les, hegyikecskéket szemrevételezni, néhány játékot kipróbálni a másik túraútvonalról. Manó ezzel a módszerrel simán végiggyalogolta a két órás kört, amit egy jojóval és egy ceruzával jutalmaztak, amiket azóta is nagy becsben tart.

Mindkét hely azért tetszett nagyon, mert úgy tanít a gyerekeknek valamit, hogy gyerekként kezeli őket, ők észre sem veszik, hogy tanulnak közben, és egyik sem kerül olyan rettentóen sok pénzbe, hogy mondjuk Magyasrországon ne lehetne ilyesmit csinálni.

Huh, hát nem nagyon születnek a bejegyzések mostanság. Illetve inkább csak a fejemben. Mert időről-időre elfog ez a menni vagy maradni érzés, amihez mindig kell emésztési idő, hogy aztán kiválasztódjon az éppen aktuális álláspontom a témában. Majdnem öt éve vagyunk itt, a várost még mindig imádom, kisgyerekkel maga a kánaán, különösen úgy, hogy egy évet volt szerencsém Budapesten is próbálkozni babakocsival. Ekkor jött a nagy kiábrándulás: ami egyetemistaként még nagyon buli a városban, a színház, a kávézók, pékségek és talponállók, a fürdők, a séták a Duna-parton, hamar haszontalan köddé válik, ha az embernek gyereke születik. Ami marad, az a kutyakaki és a csikkek (homokozóban is), a kátyúk, az akadálymentesítés hiánya, a gyerekbarátság hiánya (bár beismerem, hogy nyomokban megtalálható, de Bécshez viszonyítva mégsem tartunk sehol...). No azért a Kalákáról és a Ringatóról se feledkezzünk meg, ami elég komoly kompenzáció, de hát a mérleg nyelve sajnos komolyabban billen a napi szívások felé. És akkor bele sem kezdek a dolgozó anya lemezbe, ahol még hozzájön a tömegközlekedés, a munkahelyi stressz szintje, a hova tegyem a bölcsis gyerekemet probléma, a magyar óvódákban uralkodó szemlélet, mely szerint a gyereket csak akkor látják szívesen, ha végleg nincs más megoldás.

Így hát divatos nemzeti érzelmek ide vagy oda, a végén mindig be kell látnom hogy a napi rutin szempontjából mindneképpen sok problémától kímél meg minket, hogy itt lakunk.  Az anyagiak ebből a szempontból csak egy tényezőt jelentenek a sok más között. Sőt, éppen most, mikor gyakorlatilag egy fizetésből "tengődünk", ez a szempont csak sokadik az összehasonlításban. De végülis a nagy érzelmi maszlagom most már sokadszorra leginkább arra fut ki, hogy a gyerekeinknek hol is lenne a jobb. És innentől inkább kérdéseim vannak, mint válaszok.

Ha itt nőnek fel, akkor bevándorlók lesznek, leszünk, (vagyunk?) egy olyan országban, ahol a főváros lakosságának 40% nem ebben az országban született. Ha itt nőnek fel, nyitott, toleráns, horribile dictu liberális nevelésben lesz részük nem csak otthon, de az oviban, sőt, akár a katolikus iskolában is. Ha itt nőnek fel nem fog gondot okozni, ha élemiszerallergiájuk lesz, mert bárhol beszerezhetőek olyan alapanyagok, amiből főzni lehet nekik. Ha itt nőnek fel, a magyar mellett egy másik világnyelvet (sic!) is anyanyelvi szinten fognak beszélni. Ha itt nőnek fel, általános európai értékek között fognak nevelődni, természetes lesz számukra a szelektív hulladékgyűjtés, a demokrácia, az állampolgári felelősség, a jogállamiság, az egészséges életmód, a véleménynyilvánítás szabadsága.

Ha itt nőnek fel, nem ugyanaz lesz számukra magyarnak lenni, mint számunkra. (Persze rögtön jön  a kérdés, hogy a szüleinknek, nagyszüleinknek vajon ugyanazt jelenti-e magyarnak lenni, mint nekünk, de ez más téma).  Ha itt nőnek fel nem fogják érteni a magyar vicceket, érteni fogják viszont az osztrákot, amit sokszor mi, a szüleik nem értünk. Nem járhatnak néptáncra, kimaradnak a táncházi szubkulturából és a Kodály-módszerrel sem fognak talákozni, ha zenét akarnak tanulni. Ha itt nőnek fel eredetiben olvashatnak Goethét, Thomas Mannt, Hermann Hessét, Günther Grasst, járhatnak a bécsi opera gyerekelőadásaira. és számtalan gyerekszínházba.

Ha itt nőnek fel meg fogják kérdezni, hogy miért jöttünk el Magyarországról, és miért maradtunk itt? Mit fogunk nekik mondani Magyarországról???

Tévedés ne essék, én is ebben a világban élek, megboldogult hajadon koromban én is szívesen bóklásztam barátnőkkel vagy egyedül a fast fashon üzletekben, hogy kimazsolázzam azt a kevés darabot, ami a ropi-társadalom kollekciójából nekem is jól állt, de legalábbis tetszett. Időnként persze nagyon értelmiséginek éreztem magam, aki amúgy átlát a mindenféle akciók és törzsvásárlókártyák által behálózótt szitán, kizárólag csak tudatosan csábulok el.

Mióta viszont gyerekem van, nagyon fel tudok háborodni azokon a marketingfogásokon, ami a gyerekeket célozza meg, mert ők ilyen tekintetben védtelenek. Miért is várnám, hogy egy öt éves a játékboltban, ahol akkora árubőség van, hogy szinte ráomlik a kínálat, ne érezzen úgy, mint Nagy Feró ("Mindent akarok de azt most rögtön, mindent akarok, de azonnal"), ha ez sokszor egy felnőttnek is nehezére esik. Így hát amennyire tőlem telik, (illetve tőlünk, mert életem párjával ebben nagyon egy húron pendülünk), igyekszünk elkerülni azokat a helyzeteket, amik a gyerekekre fókuszálnak, így itthon ha tudnánk fogni, akkor sem lenne Minimax (nem a mesék, hanem a köztük lévő reklámok miatt) és a Barbie őrületet is sikerült jó darabig távol tartani, aztán az idősebb unokatesókon, barátokon keresztül persze utat tört magának. Egyébként a Barbie-ra sem a baba miatt haragszom. Szerintem az ugyanis hülyeség, hogy ettől a gyerekemnek rossz testképe alakulna ki, ahhoz azért szerintem egy babánál több kell. Sokkal inkább azért vagyok kiakadva, mert manapság a Barbie-kultusz arról szól, hogy félévente csinálnak egy mesét, amik között azért vannak jobbak is (amik egy-egy balett, vagy mese történetén alapulnak), és aztán ahhoz kihozzák az összes szereplőt. És ha megnézi az ember az árakat, az egy évvel korábbi szereplőket kb. fél áron meg lehet venni...

A másik vesszőparipám a gyerekruházati és -cipőboltokban a gyerekek számára jól elérhető helyen kirakott játékok.  Szülő legyen a talpán, aki egy ilyen helyre beviszi a gyerekét. Én sokáig nem tettem, inkább futok még egy kört, ha nem stimmel a méret, de ez azért nagyon ritkán fordul elő.

No de, hogy ez az egész miről is jutott eszembe. A Húsvéti beszerzések alatt láttam, hogy az adventi naptárok mintájára a Playmobil előjött egy Húsvéti naptárral, 10 ajtóval, 10 euro körüli áron. Igaz ugyan, hogy ez csak a fele a karácsony előtt kapható játékos adventi naptáraknak, de könyörgöm... Kíváncsi leszek, hogy jövőre hány játékgyártó fog még ilyet készíteni. Mikor ideköltöztünk, akkor szintén a Playmobilnál láttam először az adventi naptárt. Akkor jópofa dolognak tartottam, igaz, hogy a tartalma is illeszkedett a tél/karácsony tematikához, és az ára sem volt nagyon elszállt, ha jól emlékszem 12 euróért lehetett beszerezni. Az elmúlt években a többi játékgyártó is ráállt erre a témára, és tavaly karácsony előtt már kb. 10-15 féle ilyen naptár volt, gyakorlatilag az összes játékkedvenccel (Barbie, Polly Pocket, fiús és lányos LEGO, illetve Playmobil, Hello Kitty, stb.) Az egyetlen kérdésem, hogy miért? Miért kell mindent agyonnyomni a folytonos vásárlásra buzdítással? Remélem eljön majd az idő, amikor ciki lesz mindenfélét összevásárolni, de persze lehet, hogy ez csak egy utópia.

Mióta Bécsben lakunk, folyamatos téma a kétnyelvűség. Mivel L. eléggé verbális típus, nálunk különösen szem előtt van a kérdés. Az előző bejegyzésben szerepelt, hogy az ovis iskolaelőkészítős pedagógus értékelte a gyerekeket, ahol L-ről az egyedüli fejleszteni való területnek a német nyelvi szókincsét és nyelvhelyességét  tartotta. Azt sem azért, mert hiányosságok lennének, inkább azért, mert azt látta rajta, hogy sokkal több van a fejében, mint amit ki tud fejezni. Egy személyes beszélgetésre is volt alkalmam a tanárnővel, az motivált, hogy elgondolkodjak rajta, hogyan is lehetne úgy erősíteni a német-tudását, hogy az ne nyelvtanulásnak tűnjön. 

Íme, erre jutottam, talán másnak is használható. 

Könyvek: Ezt a módszert már korábban is próbáltam alkalmazni, több-kevesebb sikerrel. Azt ugyanis magamtól is kiokoskodtam, hogy ha már mi nem anyanyelvűek vagyunk, akkor német nyelvű meséket kell olvasni, abban ugyanis biztosan jó nyelvi szerkezetek vannak a névelőkig bezárólag, szókincsbővítésre pedig magyarul is nagyon jók a mesék. De az ötlet mégsem működött teljesen. Eleinte L. nem szerette, ha németül olvasunk fel neki, a legelején csak úgy volt hajlandó hallgatni, ha előtte vagy utána magyarul is elmeséltük neki. De ahogy bonyolódott nyelvileg a szöveg és egyre hosszabbak lettek a mesék, leszoktam erről. Mostanában L. már jobban érti a szöveget, csak egy-két szót kell megbeszélni. Ezzel viszont az a probléma, hogy a szókincse ott tart, hogy azokat a szavakat, amiket ő nem ismer, általában mi sem.

Az a könyv-fajta, amiről korábban írtam, szintén jó erre. Ezt a formát L. nagyon szereti, a szövegben lévő egyszerűbb szavakat ő is szereti kibetűzni, így a könyvtárból hoztam ki neki jópárat olyan témákban, ami nála most nagyon menő (sellő, boszi, lovak). De rengeteg ilyen típusú könyv van a könyvtárban, úgyhogy még bőven van lehetőség. 

Nyelvi tárasjátékok: Az óvodai iskolaelőkészítős hölgy által tartott  tájékoztatón volt arról is szó, hogy minden részképesség fejlesztéséhez léteznek társasjátékok is. A mi témánkhoz kapcsolódva olyanok is, amelyek szókincset, nyelvhelyességet fejlesztenek játékos formában. Megnéztem a bécsi társasjáték-kölcsönző (erről még majd írok) honlapján, és tényleg van egy összefoglaló, ahol felsorolják, hogy nyelvi fejlesztésre milyen játékokat ajánlanak. Ezeket még nem próbáltuk, mert azóta még nem jutottam el a kölcsönzőbe, de mindenképpen ki fogjuk kölcsönözni.

Emellett van egy új felfedezésem. L. ovis barátnőjénél játszott legutóbb egy játékkal, Story Cubes, sztorikockák a neve.  A játék nagyon egyszerű: van kilenc dobókocka, minden oldalán egy-egy képpel (Hold, villanykörte, kulcs, létra, stb.), dobni kell és a kockákon lévő képekből egy történetet kell kitalálni. Lehet felváltva, vagy együtt is mesélni, több játékvariáció is létezik hozzá. Mintha csak a mi mesélős lányunknak találták volna ki. A fogtündér pedig nagyon jó fej volt, mert pont ezt a játékot hozta L.-nek a legutóbbi fogáért. Kíváncsi vagyok, hogy rá tudom-e venni, hogy németül játszunk.

Szóbeli nyelvi játékok: Vannak olyan játékok is, amihez semmiféle előkészület és eszköz nem kell, ezeket főleg az autóban, utazás közben gondoltam használni, de ezt is csináljuk már egy ideje. Ilyen szójátékok a mondj egy rímelő szót valamire, a szótagok eltapsolása egy szóban, a barkhoba és változatai ( Ich sehe was du nicht siehst...), a szólánc (Kofferpacken), ahol mindig meg kell ismételni az előzőleg hallott szavakat is, helyes sorrendben, majd hozzá kell tenni egy újabb szót. Ez utóbbi  főleg a memóriát fejleszti, de szülőkkel játszva oda lehet figyelni a szóválasztásra is. Szerencsére ezeket L. nagyon szereti, így nem kell különösebben erőltetni, hogy ilyesmit játszunk, sőt, ő is szokta kezdeményezni.

Végül a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldás: Német anyanyelvű gyerekeket meghívni játszani, amiért cserébe a mi gyerekünk is elmehet hozzájuk (ez a része jobban fejleszt, mert a szülők is németül beszélnek:-)). Az utóbbi időben a lányunk lelkes híve ennek a módszernek, komoly társasági életet él, minden héten legalább egy ilyen este alakul. Szerencsére nem is kell erőltetni, mert népszerű a csoportban, sokan hívják, és sokan is szeretnének hozzánk jönni játszani. Az egyedüli nehézség, hogy ha apa nem tud érte menni, akkor nekem kell mennem a kisebbel, aki addigra már ugyancsak álmos szokott lenni, de talán tavasszal, ha játszótérre is lehet majd menni, javul a helyzet.

Hát ennyi, szép kis tanulmány kerekedett belőle. mindenkinek egészségére váljék!

Olvastam a Porontyon egy bejegyzést, ami eléggé elgondolkodtatott. Hogy mit is jelent, hogy iskolaérett-e valaki, hogy van-e egyáltalán olyan kőbe vésett feltételrendszer, amivel ez objektíven szűrhető, vagy csupán arról van szó, hogy hogyan sikerült lebonyolítani a gyerekkel az óvóda és iskola közötti átmenetet. Ha nem foglalkozunk azzal, hogy ez lehetőleg zökkenőmentes legyen, kis lépésekben történjen, akkor ki kell találni mindenféle objektív mérőszámokat, ami alapján megmondható, hogy a gyerek képes lesz-e átugrani a lécet vagy nem. Csak éppen minek a léc? Nem az a cél, hogy a legalapvetőbb készségeket, mint az olvasás és számolás mindenki, de mindenki jól megtanulja? Méricskélni meg aztén lehet később, ezt nyilván nem lehet elkerülni manapság.

Mivel mi is iskolakezdés előtt állunk, a családunkban van Magyarországon iskolát kezdő gyerek, óvónő és általános iskolás tanító is, nem kicsit foglalkoztat a magyarországi helyzet is. Gondoltam ezért leírom, hogy itt milyen az átmenet az óvoda és az iskola között, mert szerintem sokkal gyerekbarátabb ez a rendszer.

Először is iskolakötelezettség itt 6 éves kortól van, aki az adott év augusztus 31-ig betölti a 6. életévét, annak alap esetben iskolába kell mennie. Az iskolai beiratkozásnál van iskolaérettségi vizsgálat is, ahol egy pedagógus különböző, nem túl bonyolult feladatokat oldat meg a gyerekekkel (színek, testrészek, zöldségek, gyümölcsök megnevezése, ceruza használat, számolás tízig, ilyesmi). Ha itt nem vesznek észre semmi gyanúsat, vagy a szülő maga nem kéri, akkor fel sem merül, hogy ne menjen iskolába a gyerek. legfeljebb az óvónő jelezheti, hogy javasolja, hogy Pistike még ne menjen ezért meg azért, de a döntés a szülőké (persze a felelősség is, de ettől szülő a szülő).

A felkészülés itt is az óvódával kezdődik. A lányom ovijában az óvónők heti egyszer tartanak iskolaelőkészítő foglalkozást a nagycsoportosoknak (vegyes csoportok vannak). Erről viszonylag keveset tudok.

Ezen túlmenően van egy választható, fizetős iskolaelőkészítő foglalkozás a gyerekeknek, amire azért irattuk be a csajszit, mert a szülők nagyon dícsérték, a lányunk imád feladatozni, és nem utolsó sorban, mert minden nagycsoportost beírattak a szülei. Tulajdonképpen játszanak a gyerekek itt is, de célzott, különböző képességeket fejlesztő feladatokat csinának (pl. el kell mesélni egy történetet kártyákból összerakott képsorozat alapján, játékokon keresztül gyakorolják az irányokat, időfogalmakat) A foglalkozást tartó pedagógus fél év végén egy egész oldalas, apróbetűvel írt jellemzést küldött az összes gyerekről, amiben részletesen leírja az egyes részképességek (koncentráció, memória, motorikus képességek, szerialitás, vizuális, audutív, tapintásos képességek, stb.,stb, stb) terén a gyerekek képességeit, hogy miben fejlődtek az elmúlt hónapokban, illetve, hogy mely területeken fog a következő félévben egyénre szabottan foglalkozni velük. A tanítónő egy workshop-ot is tartott a szülőknek, ahol bemutatta azokat a játékokat, amelyek ezeket a képességeket játékos formában fejlesztik.

És itt kapcsolódik be másik oldalról az iskola, amelyik lefelé nyúl ki az ovis gyerekekért. Mikor eldöntöttük, hogy a csemete nem az ovihoz kapcsolódó iskolába megy, hanem a két utcányira lévő másikba, beirattuk az ottani iskolaelőkészítő csoportba is. Nem azért, hogy még száz feladatot megoldjon, mire iskolába kerül, hanem mert ez a foglalkozás főleg arról szól, hogy a gyerekek megszokják az iskolai környezetet, az épületet, a tanárokat, az iskolai rutint, illetve már előre barátokat szerezzenek a leendő osztályukból. Ez a mi esetünkben fontos szempont volt, egy vagányabb gyereket lehet, hogy nem irattunk volna be. No meg ha nem lennék itthon épp a másodikkal, akkor nem is tudtuk volna megoldani, mert ezek a foglalkozások minden pénteken délelőtt vannak, egész délelőtt.

De még itt sincs vége, mert még ezen felül is van egy forma, a Vorschule, ahová az ősszel már 6 éves gyerekeket lehet vinni, ha már unatkoznának az oviban. Ez gyakorlatilag az iskolában az iskolaelőkészítős osztály. A legtöbb iskolában van ilyen. Itt sem olvasni tanítják a gyerekeket, hanem rávezető, logikai, ceruzakezelési gyakorlatok vannak, és persze sok-sok játék, de már az iskolai napirend szerint.

Nos én ezt nevezném "smooth transition"-nek, vagyis finom átmenetnek a két intézmény között. Ráadásul az osztrák iskolákban nem diktálnak olyan tempót, mint Magyarországon, hogy Karácsonyra elvárás, hogy olvassanak a gyerekek. Nincs akkora lexikális tudás-átadás sem, ugyanakkor rengeteg tapasztalati, élményalapú tudást kapnak a gyerekek kirándulásokon (pl. rendőrbácsi mesél a gyerkeknek a munkájukról, elmennek egyszeméttelepre megnézni a szelektálást).

Hozzáteszem a magyar iskolák pörgetésében mi szülők is hibásak vagyunk, mert a magas tudásanyag-átadás elvárása alapvetően abból gyökerezik, hogy a szülők azt gondolják a jobb iskolának, ahol pl. előbb tanul meg olvasni a gyerek. Holott még a mai világban is vannak olyan készségek, aminél nem (csak) a gyorsaság, hanem az alaposság (is) számít. Az olvasás, amin sok más tudás alapul, pont ilyen. Ha ezen a szemléleten sikerülne túljutni, szerintem mindenki sokat nyerne és akkor a magyarországi alternatív iskolák, már nem is lennének annyira alternatívok...

Ennek a posztnak egyszer már nekifutottam, de annyira bonyolult és hosszadalmas feladatnak tűnt a megírása, hogy félbe maradt. Viszont mégsem tartható, hogy egy Wiener Melange-ra keresztelt blogon nincs egyetlen kávés bejegyzés sem. Holott a posztíró nagy kávérajongó, ennek ellenére több hónapos kutatómunkát és jónéhány kávé elfogyasztását igényelte pl. annak kiderítése, hogy akkor tulajdonképpen mi is a különbség a Wiener Melange és egy Cappuccino között. Mert első ránézésre szerintem csak a neve. De ha nem ragadunk le a melange-nál, akkor kifejezetten jól jön, ha tisztában vagyunk a kávéházi szaknyelvvel. Előre bocsátom, azért nem vagyok barista, hogy kenjem-vágjam a témát...

Mielőtt belevágunk a különböző elnevezésekbe, még annyit, hogy összefoglalva: a bécsi kávék az olasztól eltérő külön megnevezését a kávé pörkölése indokolja, a bécsies kávé ugyanis kevésbé pörkölt, mint az olaszos.

Először is van a Kleiner Brauner/Kleiner Mokka (kicsi barna), ami a suta magyar fordítás ellenére egy nagyon is baráti, normál espresso kávé. Van olyan kávéház, ahol megkülönböztetik a kis feketét és a kis barnát, itt a kis fekete jelöli az általunk espresso-nak ismert kávét, a kis barna pedig a "crema" változat. Aztán van a Großer Brauner/Großer Mokka (nagy barna, még hülyébb fordítás szerint), ami dupla adagot jelöl.Ebből is létezik fekete és barna verzió. Aztán van ugye a nálunk is ismert hosszú kávé, ami itt Verlängerter névre hallgat. Bár az elnevezés csalóka mert nem a filterkávéról van szó, ilyen is van, ezt Filterkaffe-nak hívják, hanem egy hosszúlére eresztett espresso-ról. És a tej hozzáadása még csak most következik!

A hozzáadott tejmennyiséget tekintve növekvő sorrendben: A macchiato, ami, ahogy a neve is mutatja épp csak egy kis tejfoltot tartalmaz, a cappuccino egy kis fekete tejhabbal, előkelő helyeken lefelé szűkülő csészében szervírozva, a Wiener Melange pedig fele kávé fele tej plussz tejhab, a Milchkaffe/caffe latte/Kaffee Verkehrt pedig a tejes kávé, amiben több a tej, mint a kávé. Ismerik itt is a tejhab helyett tejszínhabot a kávéra megoldást, csak itt nem cappuccinonak hívják, mint nálunk sok helyen, hanem Franziskanernek. Megemlítendő még a Häferlkaffee is, ami szintén egy lazább, nagyobb mennyiségű kávé, nagyobb mennyiségű tejjel.

Ezen kívül még számtalan variáció létezik aszerint, hogy még milyen ízesítő kerül a kávéba. Szinte minden kávéháznak van saját kreálmánya a ház kávéja néven, vagy a kávéház nevére keresztelve. Aztán vannak az alkoholos verziók, például cseresznyepálinkás (néhol rumos) Fiakker névvel, narancslikőrrel Mária Teréziára és Mozart likőrrel, milyen meglepő, Mozartra keresztelt verzió. Valamint a méltán híres Manner nápolyiról elkeresztelt Manner likőrös, Manner névvel. 

Hát röviden, és remélem érthetően egyelőre ennyi. Azért ezzel együtt tanácsos rákérdezni a részletekre, mert különböző helyeken némileg eltérhet a készítés módja. A Landtman például azzal reklámozza magát, hogy náluk van a legnagyobb hab a kávén. Ez lehet, hogy igaz, no de mi van akkor..., Bécsben rossz kávét (éppúgy mint rossz éttermet) találni nagy teljesítmény.

A végére még kedvet is kaptam ,hogy tovább kutakodjam. A kávéházak pl. külön megérnek egy misét, de legalább egy-egy posztot. 

Egy újabb itteni felfedezésem következik. Ausztriában rengeteg könyvet lehet kapni kezdő olvasók részére. Már korábban is felfedeztem magamnak, illetve elsősorban L-nek ezt a műfajt, jól el is raktároztam, az "egyszer majd jó lesz"-rekeszbe az agyamba. Hogy miről is van szó.

Amikor a gyerekek olvasni tanulnak, hiába ismerik a betűket, tudnak elolvasni már szavakat, azért önállóan még nem tudnak maguknak olvasni úgy, hogy azt élvezzék is. Nem beszélve arról, hogy aki túl korán nyomja a gyerek kezébe a Két Lottit pl., az jó kis kudarcélményt is okozhat neki, rögtön az olvasni tanulás elején. Erre az átmeneti, már olvasni tudó, de még esténként mesét hallgató időszakra kínálnak megoldást az olvasni tanító könyvek. A könyvek külön, olvasási tudás szerinti szintekbe szedve lesznek egyre hasonlóbbak egy normál könyvhöz.

A legelső szint képregényszerű, rövid történetekkel. Az oldalon a kép dominál és maximum egy-két mondat, elég nagy betűkkel szerepel rajta. A második szinten már több a szöveg, s így tovább egyre több szöveggel, egyre kisebb betűkkel.

Ha nem lenne érthető, itt és itt bele lehet lapozni ilyen könyvekbe, illetve részletesebben olvasni a koncepcióról. Aki könyvesboltban érdeklődik, a Leserabe, Leselöwe, Lesetiger hívószavakkal operáljon.

Mivel épp a könyvtárból jövök, volt alkalmam végigbogarászni az ilyen és ehhez hasonló könyveket. Létezik olyan  is magasabb szinten, hogy egy rész a történetből nagyobb betűvel van szedve, majd a következő rész apróbb betűs. A könyv lényege, hogy egyszer a szülő olvas fel a gyereknek, majd fordítva.

Nálunk most épp az a verzió a kedvenc, ahol felnőtt olvassa fel a szöveget, de a mondatokon belül egy-egy szó helyett kép van, és ezt a gyereknek kell mondania. Külön öröm, hogy a könyv végén a képekhez szószedet is van, az olyan ügyes szülőknek, mint pl. én. L. imádja ezt a fajta olvasást, és szókincsbővítés ürügyén most épp aktuálissá vált nálunk, de erről majd egy részletesebb, hosszabb bejegyzést tervezek.

Szerintem az ötlet zseniális, sajnos magyar megfelelőjét még nem láttam az ilyen könyveknek. Ha valaki tud hasonlóról azért nagyon hálás lennék!

A most következő bejegyzést először a hajmeresztő felfedezéseim közé akartam betenni, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen még értelme is lehet ennek a dolognak. Tegnap a gyermekorvosi rendelőben ülve akadt meg a szemem a kitett magazinok között egy a válásról szóló magazinon. Nem tévedés, az egész magazin a válás körüli témákról szól, és büszkén hirdeti hogy ez az első a témával foglalkozó magazin. Hát minimum elgondolkodtató, hogy erre létezik fizetőképes és főleg mennyiségi kereslet. Sajnos el tudom képzelni, hogy így van. És ahogy a kismamák, a jól szituált nyugdíjasok, vagy az egyedülállók is egy egy piaci célcsoport, a válni készülő és elvált emberek is lehetnek azok. Mint a magazin és a hozzá kapcsolódó facebook-csoport mutatja, van érdeklődés...

Íme a magazin honlapja: www.ent-scheidung.at

Ígérem a következő bejegyzés vidámabb témával fog foglalkozni.

A lányom iskolai beiratása kapcsán jutott eszembe ismét, hogy mennyire tetszik az osztrákokban, hogy a felnőttek komolyan veszik és tiszteletben tartják a gyerekeket. Az igazgatói irodába bemenet az igazgató nő köszönéskor kezet fogott a lányommal, majd az iskolaérettségi felmérés és a szülői beszélgetés után gratulált neki, hogy szépen teljesítette a feladatokat, majd ismét kézfogás következett és a nyakába akasztott egy "ich bin ein Schulkind" feliratú macis táblácskát, és egy előre berendezett sarokban le is fényképezte a nagy nap alkalmából.

Ha L. eddig nem lett volna volna elég büszke arra, hogy iskolás lesz, akkor ettől a szertartástól biztosan elolvad, de amúgyis lelkes volt. Én meg azon gondolkodtam, hogy ez a kézdfogás dolog a gyerekekkel mennyire jó dolog. Itt ugyanis nem puszilkodnak, vagy csak félvállról odaköszönnek a gyerekeknek, és inkább a szüleikkel beszélgetnek, hanem oda fordulnak hozzájuk és kezet fognak velük. L. például puszit adni nem minden körülmények
között és nem mindenkinek szeret (ezért én ezt nem is erőltetem, amúgyis volt kitől örökölnie...), a kézfogás viszont mégsem annyira intim dolog, erre még ő is rávehető, főleg ha közben azt érzi, hogy a másik ember tényleg felé fordul.

Van ennek valami egyenrangú félként való elfogadás üzenete, amit a gyerekek megéreznek. Ja és persze a kézfogás nem csak fiúkak és férfiaknak jár, mit általában nálunk, de ez egy másik téma.

Egy száraz, info poszt következik. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem az otthonosság érzésemhez hozzá tartozik az is, hogy legyen kialakult orvosi kapcsolatrendszerem, de legalábbis tudjam, hogy hova fordulhatok ha gond van. Különösen igaz ez gyerekkel. Így amikor kijöttünk ez volt az első téma, amiben elkezdtem körülnézni. Az orvosválasztás itt tényleg választást jelent, a chipes taj-kártya (e-card) lehetővé teszi, hogy bármelyik orvos ellássa és adminisztrálja a betegeket, persze a bizalom itt is bizalom, hosszabb távon úgyis kiválasztunk valakit.

Aki a nulláról indul vagy szakorvost keres, annak a leghasznosabb oldal a www.docfinder.at, ahol kerületre és szakterületre is kereshetünk. Ha kiszemeltünk egy orvost, akkor érdemes megnézni, hogy az adott orvosnak van-e szerződése a mi biztosítónkkal. Sok orvos minden biztosítóval szerződött (alle Kassen), de vannak kizárólag magán praxist vivők is. Az "alle Kassen" orvosok legtöbbje egyébként elfogadja a magyar TAJ alapján kiállított európai betegiztosítási kártyát (EBK), de erre azért érdemes telefonon rákérdezni a rendelőben. Az oldalon egyébként a rendelési idő és az is fent van, hogy kell-e előzetesen időpontot kérni, vagy elég ha odamegyünk rendelési időben. És ami a leghasznosabb funkciója, a páciensek véleményét és pontozását is el lehet olvasni egy-egy orvosról (kíváncsi lennék egy ilyen oldal működésére Magyarországon...). Szóval minden info együtt van ahhoz, hogy tudjunk választani.

Sürgősségi esetben szintén az EBK-val látnak el az ügyeleteken, pl az AKH 6. emeletén az ambulancián.

Hogy valami bécsi és adventi téma is legyen íme egy régebbi gondolatom. A bécsi üzleteket novemberben elárasztják az ilyen olyan adventi naptárak. Ismerősöktől tudom, hogy manapság már Magyarországon is lehet sokfélét kapni. No de ilyet!?

A bécsiek szeretik az állatokat, rengeteg kutyát látni a városban és számtalan boltba is be lehet őket vinni. Én, bár nagyon szerettem volna mindig is kutyát, épp állatszeretetből nem büntetnék egy példányt sem azzal, hogy én gondoskodom róla. Lehet, hogy nem tudom ezért átérezni a gazdik szeretetét, de akkor sem tudok ezzel mit kezdeni.

Akkor megragadva a kezdő lendület erejét, íme két példa arra, hogy a norvég minta nem csak az Ugly Sweater partikon hordható...Legalábbis remélem...

Az első apjuk szülinapjára készült, egy sapka. Gondoltam ez elég kicsi munka ahhoz, hogy megbirkózzam vele, de elég nagy kihívás ahhoz, hogy ha jól sikerül, akkor egy szép darab legyen. Rendelés szerint még egy pompom jön rá. (Persze sikerült pont a hátsó részét lefényképezni, ezért van a mintában törés.)

A másik pedig egy lábszárvédő, ami egy szoknyafetisiszta ovis számára elengedhetetlen téli ruhadarab.

Ezt a darabot eléggé megszerettem, pedig nem voltam benne biztos, hogy a négy szín jól fog passzolni egymással. De arra jöttem rá a készítés közben, hogy tulajdonképpen nagyon sokféle színt lehet vegyíteni, csak arra kell figyelni, hogy mi kerül közvetlenül egymás mellé. A lábszárvédő egyébként hálás téma kezdőknek is, gyorsan elkészül, a formáját nem nagyon kell variálni (bár ez körbekötve készült, kiterítve is nyugodtan meg lehet csinálni). Norvég és egyéb minta tanulmányokra is jól használható, és szuperül mutat, ha egy ruhához/kabáthoz/sapkához passzolóan keverjük a színeit, mintáját. Ráadásul nyugodtan készülhet olcsóbb fonálból, mert harisnyára, nadrágra húzzuk, így a gyerekek sem panaszkodnak, hogy szúrós. Még biztosan fogok ilyet készíteni, már a fonalaim is megvannak hozzá L. egyik ruhájának színében:-) 

Ami a norvég mintát illeti,nem véletlen, hogy 20 évvel ezelőtt pont egy norvég mintás pulcsiba törött bele a bicskám, bár nem is volt elég hozzá a fonalam. Igazán szép szerintem akkor lesz, ha minél vékonyabb fonalból készül, ezért aztán nemcsak a minta miatt, hanem amúgyis elég munkás. S persze minél több színt használunk, annál jobban fogjuk szidni magunkat a közepén. Pulóvert most is csak babaméretben csinálnék belőle, de kisebb daraboknál nagyon megszerettem.

Mindkét darab a Drops leírása alapján készült, egy kis variációval.

A napokban több probléma is felmerült a házunkban. Apjuk egyik reggel írt a közös képviseletnek, hogy nem ég a folyosón a villany és reggel nem volt meleg víz. Sűrű elnézések közepette egy óra múlva visszaírtak, hogy meleg víz karbantartás miatt nem volt, a körtét pedig cserélték.

Új gyerek, új lendület, új fordulatszám. Hogy miért épp most jutott eszembe több, mint 20 év után (igen, nem tévedés, felső tagozatos voltam), hogy újra kezdjek kötni, azt nem tudom. De valahogyan érzem, hogy nem véletlen. Kicsit amolyan múlt idéző, rendszerező szerepe van azt hiszem, de egy mélyebb pszichoanalízis biztosan többet is kihozna belőle. A címben szereplő stresszoldás azért inkább költői túlzás, nem igen volt még nyugodtabb és boldogabb időszak az életemben...

Az újrakezdésben biztosan szerepet játszott, hogy L. ovistársának az anyukája nagy horgoló guru. A nála látott színes, vidám gyerekholmik biztosan hozzájárultak, hogy nekifogjak. Az első látogatás egy fonalboltban pedig elég nagy lökést adott. Itt szembesültem vele ugyanis, hogy micsoda gyönyörűséges, pihe-puha fonalakat lehet mostanában kapni. És már rég nem arról van szó, mint 20 évvel ezelőtt, hogy látunk egy szép fonalat és megvesszük, majd jó lesz valamire. Hanem az ember kitalál valamit, és megveszi hozzá a fonalat. Olyat és olyan színben, amilyet csak kigondol. Az Internet is sokat hozzátett a lelkesedésemhez, mert fantasztikus leírásokat találtam pl. itt.

A másik nagy felfedezésem egy új technika, a filcezés, amivel szuper kis házi papucsokat, mamuszokat lehet készíteni. Meglepetésemre és persze örömömre is, L. pl. sokkal szívesebben használja az első, prototípusként neki készített mamuszt, mint bármelyik másik lábbelijét.

Így hát a blog is gazdagodik egy új fejezettel kötős témában, mert gondoltam megörökítem a készített dolgokat, elsősorban a magam számára. Talán ezzel a blog is új életre kel, bár ígérni már nem ígérek semmit.

Mint már írtam, a terhesség kapcsán siekrült közelebbi viszonyba kerülnöm az osztrák egészségüggyel. Egy példa:

A szokásos laborvizsgálat komolyabb vashiányt mutatott, a doki felírt vasat és beutalt egy kontrollra két hét múlva. A laborban a megadott időpontban levették a vért és....

...másnap az orvosom aszisztense felhívott telefonon, hogy megküldte nekik a labor az eredményemet és úgy látják nem elég a gyógyszer, amit kaptam, küldik a receptet a postacímemre az adagolásssal együtt...

...ez egy pénteki napon volt, hétfőn már megkaptam a receptet.