A mai nap fergetegesen sikerült, fergetegesen rosszra. Miután végig rohangáltam a napomat a munkahelyemen, próbálva úgy csinálni mintha már felnőttem volna az új feladathoz és mitsem számítana az a 2 év, ami kimaradt a gyerekvállalás miatt, este 5 óra felé egy very important meeting-en ülve vált világossá, hogy nem fogok hazaérni este 6-ra, amikor is a baby sitternek tovább kéne állnia. Egy gyors telefon gyermekem apjának, nem, ő sem tud elszakadni a szintén very important + top secret deadline miatt. Lemerült a mobilom is, így esélyem sincs a további lehetőségeimet feltérképezni.

5.45-ig bírom cérnával, próbálok addig legalább nagyon figyelni és nem azzal foglalkozni, hogy holnap mit mondok a főnökömnek a távozásom okáról. Még mindig marad jó fél órám, hogy hazaérjek, némi késésnek bele kell férnie. Az első villamost sikerült épp elérnem, hurrá!, velem van a tömegközlekedés szeszélyes istene. Aztán az átszállásnál megtorpanok és teljesen otthon érzem magam, mintha csak a 4-es 6-os vonalán várnék: tömeg, a villamos nem jön, a hangosbemondó próbál az emberek türelmére apellálni, mikor végre beáll a villamos a várakozók fele nem tud felszállni. BA*!!! Mire 10 perc várakozás után sikerül felszálnom az első irányban lévő villamosra, már látom lelki szemeim előtt E-t, aki ahogy megérkezem ecsetelni kezdi majd, hogy legközelebb jöjjek korábban mert más kötelezettsége is van, amúgy pedig miért nem vagyok elérhető a mobilomon, ezerszer próbált hívni. Ezen, a tömegen és az eleredő esőn sikerül magam jól felhúzni. Az ünneplős cipőm van rajtam, cipőért ennyit még nem adtam, mint amennyit ezért....szét fog ázni. Miután a villamos egy 5 perc alatt abszolválható szakaszt 30 (!) perc alatt tesz meg ( az a fránya bottleneck), az indulatok elérik a torkomat és a gyomromat. Leszállás után rohanok haza, amennyire egy magassarkúban, esőben ez lehetséges.

A liftben még összefutok a szomszédasszonnyal, aki lelkesen ecseteli, hogy épp most jön a lampion készítő foglalkozásról a bölcsiből (a gyerekeink egy csoportba járnak), milyen kár hogy nem voltam ott. Mondom én is, hogy kár bizony. Egy pillanatig még végigsuhan az agyamon,hogy remélem azért az én gyermekemnek is készít a bölcsis néni lampiont és nem fogja az egész bölcsi látni, hogy az ő anyukája nem ért rá, mikor a többiek csinálták. De ezt már szerencsére nincs időm végiggondolni, mert nyílik a liftajtó és a nyitott ajtóban már ott vár a lányom +E. halál nyugalomban. Mondom neki, hogy bocs, ez volt+az, mire kedvesen mondja, hogy nem gond, mert ma nem kell mennie a másik családhoz, azért is nem hívott, hogy hol vagyok már. Itt szakadt el a cérna, csak a hiúságom tartotta vissza a könnyeimet.

E. közben ecseteli, hogy Manócska a nagy és a kis delfinnel eljátszotta a reggeli "bölcsibe megyünk" szertartást. Volt benne minden, kis delfin sírt mert a mamája otthagyta, a bölcsis nénik megvígasztalták, feloldásként a nagy delfin elment kis delfinért a bölcsibe, de kis delfin mérges volt, hogy az anyukája dolgozik. Miközben a könnyeimmel küszködve büszke vagyok a két éves lányomra, hogy szerepjátékokat játszik, eszembe jut a saját költésű altatódala: tente baba aludjál, szép álmokat, anyukád megy dolgozni. Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen rohadt nehéz lesz!!!

 ..és még ennek a nyavalyás posztnak a betűméretét sem vagyok képes átállítani. I have no further comments on this, thank you.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.