Márton nap (nov 11.) közeledtével a bécsi (és ausztriai és németországi) éttermek menüjén a sütőtökkrémleves mellett sztenderd fogássá válik a liba. És mivel a jobb éttermekben nem volna elég néhány nap az összes érdeklődő fogadására, kiterjesztették az időszakot az előző és utána következő hetekre is. Így a magára valamit is adó helyi étteremben már javában tart (van, ahol október közepe óta) a libaszezon.

Érdemes viszont jól utána nézni, hogy hol esszük azt a libát, mert minőségben jelentős eltérések lehetnek. Sokszor a nagyon elegáns éttermeket simán veri egy grinzingi Heurige, ahol igazi kemencében, lassan sült libát ehetünk. Ez utóbbihoz azonban kötelező az előzetes bejelentkezés, mert a kemence kapacitása és a liba feloszthatósága véges. Legtradícionálisabb formája a párolt vörös káposztával és gőzbombóccal tálalt verzió, de természetesen a modern konyha fantáziája végtelen akkor is, ha libáról van szó.

A Márton napi libaevés egyébként egy meglehetősen régi és furcsa történethez kapcsolódik. A 316-ban Magyarország területén született Szent Márton nem volt épp egy otthonülő fajta. A római hadseregben szolgált, majd a kereszténység felvétele után egy francia püspök mellett tanult, a keresztényüldözések idejét remeteként vészelte át és a szegények megsegítéséért dolgozott, majd kolostort alapított. A püspök halála után Tours (Franciaország) városa őt választotta püspökké, ő meg inkább vissza kívánkozott remetének, de azért felszentelték.

De hogy jön ide a liba? A legenda szerint mikor Márton meghallotta, hogy őt szeretnék püspöknek, mivel nem érezte magát méltónak, a libák közé bújt, de a libák elárulták hangos gágogásukkal (lehet, hogy ezért kell őket megenni?). Egy másik történet szerint - ami talán hihetőbb, viszont nem igazán illik egy szenthez - a libák gágogása zavarta a munkájában, ezért végezték az asztalon. Egy harmadik, népiesebb verzió szerint a 6. században az Advent Márton napján kezdődött, ez jelentette a pénzügyi és gazdálkodási év végét. Ekkor tartották a nagy vágásokat, amit aztán télire sóval tartósítottak. A kislibák is erre az időszakra nőttek meg, és adóként, vagy fizettségként szolgáltak. Hogy hogyan lett a Magyarországon született, római hadseregben szolgált, majd francia püspökké lett Mártonból német nyelvterületen népszokás, arra én csak azt az egy magyarázatot találom, hogy ezek közül a verziók közül leginkább a harmadik stimmelhet, a legendát pedig utólag találták hozzá.

A libának egyébként gyógyerőt is tulajdonítottak, zsírja állítólag jó köszvény ellen, vérbe mártott bal szárnya elégetve és borral keverve csodákat tesz az epilepsziásokkal. Ezt azt hiszem inkább nem fogom kipróbálni, de a libaevés nem maradhat el novemberben. Egy fordulón már túl is vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.