Huh, hát nem nagyon születnek a bejegyzések mostanság. Illetve inkább csak a fejemben. Mert időről-időre elfog ez a menni vagy maradni érzés, amihez mindig kell emésztési idő, hogy aztán kiválasztódjon az éppen aktuális álláspontom a témában. Majdnem öt éve vagyunk itt, a várost még mindig imádom, kisgyerekkel maga a kánaán, különösen úgy, hogy egy évet volt szerencsém Budapesten is próbálkozni babakocsival. Ekkor jött a nagy kiábrándulás: ami egyetemistaként még nagyon buli a városban, a színház, a kávézók, pékségek és talponállók, a fürdők, a séták a Duna-parton, hamar haszontalan köddé válik, ha az embernek gyereke születik. Ami marad, az a kutyakaki és a csikkek (homokozóban is), a kátyúk, az akadálymentesítés hiánya, a gyerekbarátság hiánya (bár beismerem, hogy nyomokban megtalálható, de Bécshez viszonyítva mégsem tartunk sehol...). No azért a Kalákáról és a Ringatóról se feledkezzünk meg, ami elég komoly kompenzáció, de hát a mérleg nyelve sajnos komolyabban billen a napi szívások felé. És akkor bele sem kezdek a dolgozó anya lemezbe, ahol még hozzájön a tömegközlekedés, a munkahelyi stressz szintje, a hova tegyem a bölcsis gyerekemet probléma, a magyar óvódákban uralkodó szemlélet, mely szerint a gyereket csak akkor látják szívesen, ha végleg nincs más megoldás.

Így hát divatos nemzeti érzelmek ide vagy oda, a végén mindig be kell látnom hogy a napi rutin szempontjából mindneképpen sok problémától kímél meg minket, hogy itt lakunk.  Az anyagiak ebből a szempontból csak egy tényezőt jelentenek a sok más között. Sőt, éppen most, mikor gyakorlatilag egy fizetésből "tengődünk", ez a szempont csak sokadik az összehasonlításban. De végülis a nagy érzelmi maszlagom most már sokadszorra leginkább arra fut ki, hogy a gyerekeinknek hol is lenne a jobb. És innentől inkább kérdéseim vannak, mint válaszok.

Ha itt nőnek fel, akkor bevándorlók lesznek, leszünk, (vagyunk?) egy olyan országban, ahol a főváros lakosságának 40% nem ebben az országban született. Ha itt nőnek fel, nyitott, toleráns, horribile dictu liberális nevelésben lesz részük nem csak otthon, de az oviban, sőt, akár a katolikus iskolában is. Ha itt nőnek fel nem fog gondot okozni, ha élemiszerallergiájuk lesz, mert bárhol beszerezhetőek olyan alapanyagok, amiből főzni lehet nekik. Ha itt nőnek fel, a magyar mellett egy másik világnyelvet (sic!) is anyanyelvi szinten fognak beszélni. Ha itt nőnek fel, általános európai értékek között fognak nevelődni, természetes lesz számukra a szelektív hulladékgyűjtés, a demokrácia, az állampolgári felelősség, a jogállamiság, az egészséges életmód, a véleménynyilvánítás szabadsága.

Ha itt nőnek fel, nem ugyanaz lesz számukra magyarnak lenni, mint számunkra. (Persze rögtön jön  a kérdés, hogy a szüleinknek, nagyszüleinknek vajon ugyanazt jelenti-e magyarnak lenni, mint nekünk, de ez más téma).  Ha itt nőnek fel nem fogják érteni a magyar vicceket, érteni fogják viszont az osztrákot, amit sokszor mi, a szüleik nem értünk. Nem járhatnak néptáncra, kimaradnak a táncházi szubkulturából és a Kodály-módszerrel sem fognak talákozni, ha zenét akarnak tanulni. Ha itt nőnek fel eredetiben olvashatnak Goethét, Thomas Mannt, Hermann Hessét, Günther Grasst, járhatnak a bécsi opera gyerekelőadásaira. és számtalan gyerekszínházba.

Ha itt nőnek fel meg fogják kérdezni, hogy miért jöttünk el Magyarországról, és miért maradtunk itt? Mit fogunk nekik mondani Magyarországról???

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.