Minek is kell nekem épp most blogot írni? Mert a mi generációnkban ez már amolyan "sine qua non"? Mert épp megkaptam a 15. érettségi találkozómra a meghívót és elmerültem a nosztalgiában? Mert épp egy éve, hogy családilag Bécsbe költöztünk és itt az első mérleg ideje? Mert újra régi-új munkám lesz? Mert cseperedik a ded és le kell írnom végre valahová, hogy milyen szerencsés az, aki tudja milyen (legalább) egy gyerek anyjának lenni? Hát igen, kell egy blog!

Magamról annyit, hogy családilag, egy akkor egy, immár két éves kislánnyal költöztünk Bécsbe szerencsét próbálni. Senki nem küldött minket, jött egy lehetőség és gondoltuk megpróbáljuk. Az elmúlt 15 év tapaszta alapján átlag két évente úgyis esedékes nálunk egy költözés...

Ha az ember kiszakad abból az országból, ahol felnőtt, ahova bele lett szocializálva, óhatatlanul másképp kezdi látni az otthoni viszonyokat és persze az ittenire is újként tekint. Rövidebb ideig éltem már külföldön, többször is, de Bécs valahogy más. Az ember nem igazán érzi külföldinek magát. A történelem, az épületek, a távolság, az ételek íze mind ismerősként hatnak. Kultúrsokkról ebben az értelemben nem is beszélhetünk. És mégis, a bécsiek külön kaszt, még Ausztrián belül is. Hol udvariasak, segítőkészek, hol felsőbbrendűként viselkednek és elzárkóznak.

Tulajdonképpen nem váltunk sem bécsivé, sem osztrákká, nem is ez volt a célunk. Amolyan ingázók lettünk, akik a két ország lehetőségeiből igyekszenek összerakni a saját portfóliójukat: egy kis privát monarchiát.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.