Sajnos ismét kénytelenek voltunk látogatást tenni kedvenc doktorbácsinknál. Manó nagyon lelkesen indul ilyenkor, számítva rá, hogy a várakozási idő alatt lesz alkalma játszani a váróteremben álló hatalmas favonattal (még kisebb termetű szülők is beleülhetnek) és rengeteg játékkal. Ezúttal ragaszkodott hozzá, hogy elvigyük a doktorkofferét, hogy megmutathassa a doktorbácsinak, hogy neki is van ilyen. A rendelőben aztán a doki, látva táskát egy Willkommen Frau Doktor!-ral reagált.

A tél folyamán annyira törzsbetegekké váltunk, hogy az aszisztensnő már azzal üdvözölt, hogy igen, tudja, hogy hogyan ejtik Manó nevét, és hogy nem fiú, hanem lány (lehet találgatni...). Manó nagy bánatára azonnal sorra is kerültünk, így nem volt alkalma újrafelfedezni a játékbirodalmat. Szerencsére kisebb volt a baj, mint gondoltuk (nem kötőhártyagyulladás, csak könnycsatornába ürülő nátha), hamar végeztünk is a vizsgálattal. Igen ám, de a három gyógyszer, amit felírt: egy szemcsepp, egy kúp és egy orrcsepp. Nos a háromból kettő nálunk komoly ellenállást vált ki. Az orrcsepp még viszonylag kezelhető, a kúpot is megoldottuk végül némi (legalább 20 perc) játékos rávezetéssel, de a szemcsepp sehogy sem akart menni. Próbálkoztunk ész érvekkel (eleve esélytelen), a negatív következmények taglalásával, mesével (harmatcsepp, álomcsepp), végigszemcseppeztük az egész plüssálatkészletet, anyát és apát. Semmi.

Akinek van ötlete, hogy hogyan lehet szemcseppet beadni egy kétésfélévesnek a dackorszak csúcsán (legalábbis reméljük, hogy ez már a csúcs), az feltétlenül írja meg. Bezzeg az eperízű antibotikum csúszott rendesen...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.