Osztrák éttermekben a tipikus helyi édességnek az almás rétes (Apfelstrudel) számít, ami bár kétségtelenül finom, ha jó helyen esszük, de magyar ízlelőbimbók számára nem egy kifejezett kuriózum. Ha valami autentikusra és különlegesebbre vágyunk, no és az ebéd után maradt még hely egy tömény, csupacsoki desszertnek, akkor merem ajánlani a "Mohr im Hemd"-et, vagyis a "mór ingben" nevű édességet.

Eredete állítólag a 19. század végére nyúlik vissza, amikor is a bécsi szakácsok valami különlegessel akartak előállni Verdi Otellójának bécsi bemutatójára. A mór tehát maga Otelló volna csokiba burkolva, a fehér inget pedig a tálaláskor mellékelt tejszínhab szimbolizálja. 

Maga az édesség pedig egy mogyorós, csokis gőzfürdőben sütött tortácska vagy kis kuglóf csokiöntettel és tejszínhabbal melegen tálalva, esetleg néhány szem eperrel. Ha jól csinálják, a tömény csoki ízt a tészta laza állaga és a tejszínhab könnyedsége kompenzálja.

 Nem is Nyugat-Európában Közép-Európa nyugati felén lennénk, ha az elnevezésről nem lettek volna viták. Felmerült ugyanis, hogy politikailag nem korrekt az elnevezés, bármennyire tradicionális, mivel a mór elnevezéshez a németben negatív asszociációk kapcsolódnak.  Az éttermek és a vendégek (fehérek és feketék egyaránt) viszont szerencsére szemmel láthatóan meghagyják az efféle vitákat a jogvédőknek, és vidáman árusítják és fogyasztják Bécs-szerte a Mohr im Hemd-et.

Egy kis színes. Másodszor találkoztam vele életemben, először Innsbruckban most pedig itt, Bécsben.  Osztrák különlegességnek tűnik, de ha máshol is van, írjátok meg. A dolog lényege, hogy parkolóházakban, a bejárathoz/kijárathoz közel, az átlagnál szélesebb parkolóhelyeket alakítanak ki, kifejezetten nőknek. Onnan lehet tudni, hogy nekik, hogy ezt szemérmetlenül fel is tüntetik. Hát, nem tudom, ki-ki ítélje meg nemi hovatartozása és vérmérséklete szerint. Nekem ez egy kicsit túlzás. Bár lehet, hogy egy olyan országban, ahol a nőügyeknek külön tárcanélküli minisztere van, nem annyira kirívó.

Ismét volt szülői értekezlet. S bár ezúttal apát voltam kénytelen beszervezni magam helyett, ezúttal sem múlt el az este tapasztalatok nélkül.

Először is Manóval minden rendben, eszik, iszik, alszik, játszik és előszeretettel barkácsol, rajzol, kreatívkodik, egyszóval rendeltetésszerűen működik. A reggeli sírós, kapaszkodós elválás is a múlté, a reggeli szertartás az öltözés, bementel, anyát puszival elhalmozással véget is ér. 

A fő téma persze ami minket leginkább érintett, az az őszi óvoóába menetel volt. Hiába, Manó már a "nagyok" közé tartozik a csoportban, akiket a bevállalós bölcsisnénik még kirándulni is elvisznek majd a Donauinselre (Duna-sziget) strandolni. (azt hiszen nem az lesz a legnyugodtabb nap az életemben...)  Mivel ez az időszak otthon is az óvodaválasztás körül forog, és mert pontosan tudom, hogy otthon ez mennyire nem egyszerű téma (több ismerősünk is érdeklődött, hogy állunk az oviválasztással), álljon itt, hogy mi mennyi időt töltöttünk a gondolkodással, hogy hová is menjen Manó oviba. Kb. egy hetet, mindennel együtt, de ez is csak szellemi munka volt. Ugyanis egy kis időre elgondolkodtunk, hogy a két villamosmegállóra lévő bölcsiből, ami óvoda is egyben (így választottuk) közelebb hozzuk-e Manót olyan 2-percnyi sétányira. Az időhatékonyság mindenképpen a váltás mellett szólt, ami ellene, hogy öszességében nagyon elégedett vagyok a bölcsi-ovival. Két percnyi járásra viszont három ovi is van a közelünkben, egy állami és  két katolikus. Nem speciális helyen lakunk, csak egy szimpla lakóövezetben... Mégis a távolabbi ovi nyert, az alábbiak miatt:

 - Manó ismeri az ottani embereket, beleértve az óvónőket is, mert az udvaron együtt szoktak lenni + az óvónők is tudják a nevét;

- A volt és mostani bölcsistársak miatt a gyerekek között is sok ismerős lesz;

- A bölcsisnénik a gyerekek habitusa alapján ajánlanak nekik csoportot és az a benyomásom, hogy tényleg ismerik a gyereket;

- Jó a kaja, értsd. sok zöldség, bio-alapanyagok;

- Rengeteg dalt és mondókát tanulnak, rendszeresen van zene a csoportban;

- A gyerekeknek sokféle aktivitásra van lehetősége (Manó már a bölcsiből is hetente új rajzot, lepkét, méhecskét, stb. hoz haza, amiket ők csinálnak), viszik őket kirándulni, télen korcsolyázni, bábszínházba, stb. Még angol is van, bár ezügyben apát még puhítani kell...Ugyanakkor viszont nem túlozzák el a dolgok jelentőségét sem és hagyják a gyerekeket játszani;

- A gyerekeket a mindennapi teendőkbe is bevonják, értsd. sütit sütnek (a szülőire is pl.), segítenek teríteni, elpakolni;

-A szülők is teljesen normálisak, ergo az oda járó gyerekek is.

Összességében tehát jó helyen tudom ott Manót, akkor pedig hova ugráljunk.

Már "panaszkodtam" korábban, hogy Manó német nyelvtudásának támogatása érdekében újra kell tanulnom sok mindent, amit valaha tudtam. A frissítéshez jön még a nyelvnek az a része, amit az ember sikeresen elkerül, ha idegen nyelvként tanul egy nyelvet (mondókák, gyermekdalok, illetve a mindennapi szóhasználat számára felesleges szavak, lásd kafferbivaly). Ehhez adódnak még a nyelv változásából, modernizálódásából, aktuális szóhasználatból eredő különbségek (Mutter/Mutti helyett pl. Mami-t használnak). Szóval van mit tanulnom nekem is. Ha lépést nem is akarok tartani a kétésfélévesemmel (a kiejtése már most jobb, mint az enyém, pedig az enyémet is dícsérni szokták), azért legalább a kommunikációnk megtartása és ápolása érdekében fontosnak tartom, hogy én is kövessem a nyelvi fejlődését, és ha szükséges segítsem azt.

A hosszú bevezetés után következzen az, amiről tulajdonképpen a posztot akartam írni. Magyar anyanyelvűként nehéz betájolni, hogy hol is tart a gyermek német nyelvi fejlődése, hiszen a "németes" rész szükségszerűen épp arra az időszakra esik, mikor nem vagyunk együtt. Ugyancsak nehéz felmérni , hogy milyen szókinccsel kellene rendelkeznie a gyereknek németül, mikor magyarul legalább egy fél évvel előrébb tart a nyelvi fejlődése, mint a kortársaké.  Nos a DUDEN gondviselése sietett a segítségemre a Kindergartenwörterbuch (Óvodás szótár) képében.

 A könyvben tematikusan (állatkert, erdő, madarak, testrészek stb.), korosztályok szerint csoportosítva (2-3; 3-4; 5-6 éveseknek) vannak felsorolva a szavak, kifejezések (névelőkkel!;o), így az embernek legalább körvonalakban lehet elképzelése róla, hogy milyen szavakkal érdemes megismertetni a gyereket, ha érdeklődik. Az idegennyelv otthoni "oktatása" ugyanis nálunk kimerül abban, hogy ha Manó valamit németül "kérdez", arra németül válaszolunk, vagy néha megismétlek egy-egy hasznosnak ítélt szót németül. Ez a könyv elsősorban nekünk, szülőknek kínál sorvezetőt. Mivel elsősorban szószedetről van szó és nem képes szótárról, ovisok számára viszonylag kevés benne a kép. Én viszont szerintem gyakran fogom forgatni. A 10 eurós ár pedig az itteni könyvárakhoz mérten kifejezetten baráti.

A végre-valahára berobbanó tavasz, mégha most ideiglenesen visszavonulót fújt is, előcsalogatta a bicikliseket Bécsben. Én is kikoplaltam a telet, és már alig vártam, hogy kipróbálhassam az ősszel beszerzett bicajomat. Kicsit tartottam a városi biciklizéstől, mivel kb. 15-20 éve ültem utoljára biciklin, és akkor sem egy forgalmas városban próbáltam eljutni A-ból B-be. De az első két próbálkozás sikeres volt, és csak növelte a lelkesedésem. Néhány érv, hogy miért is érdemes Bécsben biciklivel közlekedni: 

• mert gyors;
• mert egészséges;
• mert 1100km (!) bicikliút van a városban, így városon belül is szinte bárhova el lehet, jutni 90%-ban bicikliúton;
• mert az autósok nyugodtan, odafigyelve, udvariasan vezetnek, ezért még autóúton sem vagyunk életveszélyben;
• mert szuper érzés a napsütésben kerekezni.

Még néhány tudnivaló azoknak, akik a várost kevésbé ismerve vágnak neki egy városnézésnek, mondjuk az itteni "bérelhető" citybike-kal :

A bicikliúton közlekedő biciklisnek elsőbbsége van az autósokkal szemben;

A bicikliutat keresztező, gyalogosoknak fenntartott úton a gyalogosoknak van elsőbbsége, ha villamossín keresztezi az utat, akkor a villamosnak;

Biciklivel be szabad hajtani szembe az egyirányú utcába, ahol ez külön jelezve van, illetve lakóövezetben mindenhol (az én értelmezésemben gyakorlatilag bárhol);

A biciklit a metróra hétköznap 9-15 óra között, hétvégén és ünnepnapokon egész nap, féláru jeggyel vihetjük fel, villamosra nem lehet felvinni;

A bicikli kötelező tartozékai: két, egymástól függetlenül működő fék, csengő, első és hátsó lámpa, fényvisszaverő a pedálokon, valamint 2-2 a kerekeken;

Sisak nem kötelező, de én amatőrségem okán nem szoktam anélkül elindulni.

Ennél részletesebb leírásért ide.

Biciklis útvonaltervező egész Ausztriára pedig itt.

Már Magyarországon is egyre több helyen látok üzletekben, játszótereken futóbiciklit (Laufrad). Érzésem szerint az osztrák gyerekek, szülők számára ez éppúgy a kötelező felszerelésekhez tartozik, mint a babakocsi. De persze mi is beadtuk a derekunkat, hosszú előtanulmányok után és kivárva azt az időt, míg Manónak leér a lába róla.

A dolgog lényege abban áll, hogy a bicikli kétkerekű, minden egyéb támaszték nélkül és nincs rajta pedál, hanem lábbal lehet hajtani. Célszerűen, mintha futnánk vele. A lelkes Laufrad-pártolók szerint ezzel a gyerekek már egyészen kis korban képesek megtanulni egyensúlyozni a biciklit, anélkül, hogy a pedálozára külön figyelniük kéne. Amikor pedig már láthatóan megtalálták az egyensúlyt a biciklin, jöhet a rendes kétkerekű, kihagyva így a pótkerekes biciklit.

A Laufrad-nak számtalan verziója létezik. Sznob szülők természetesen fából vásárolják:

Gondos, ÖKO-test elemzésen és fórumok értékelésén alapuló döntést hozó szülők pedig ilyet: 

Az viszont számomra is meglepetés volt, párom hívta fel a figyelmemet, hogy ez a fajta biciklizés annyira nem új módszer, hogy tulajdonképpen előbb létezett, mint a mostani, pedálos bicikli. Akkor még így nézett ki:

...és így:

Képek: www.mytoys.de; wikipedia

Mikor a blogot indítottam, határozott célom volt, hogy elkerüljem a közhelyszerű nevezetességek leírását, mint pl. a Schönbrunn vagy a Hofburg, ami minden utikönyvben szerepel. Mi sem nagyon indultunk neki a kis családdal, mondván, hogy ha rokonok jönnek látogatóba, úgyis elmegyünk velük ilyen helyekre, felesleges halmozni az élvezeteket. A Schönbrunnt így is háromszor láttuk már csak a másfél éves itt létünk alatt, pedig előtte sem volt ismeretlen.

A Hofburgban viszont most voltunk először, mivel rokonlátogatás és rossz idő kombinációban nem jutott jobb az eszünkbe. És azt kell, hogy mondjam, hogy kellemesen csalódtam. Különösen a Silberkammer-ről (Ezüstkamara) nem gondoltam volna, hogy élvezni fogok annyi porcelánt és ezüst evőeszközkészletet. De talán amiatt, hogy a legutóbbi hasonló élményem óta én is háztartást vezetek, vagy egyszerűen csak öregszem, mégiscsak érdekesnek találtam azt a rengeteg felhalmozott edényt és étkészletet. Márcsak a mennyiség miatt is.

A Sisi-múzeumban azt kaptuk, amire számítottunk, főleg Manónak volt érdekes "Sisi-királynő" koronája és ruhái. Nekünk inkább a mobilguide által mondottak (már amit Manó rohangálása közepette sikerült belőle meghallgatni) tetszettek. A császári lakosztály rész (Kaisersappartements) a schönbrunni élményeink kísérteties mása volt, persze némileg kiegészítette azt. Összességében ovis-iskolás gyerekekkel és/vagy nagyszülőkkel egy programnak jó.

A magyar TV-kben is ronggyá vetített, 50-es években forgatott Sisi filmek után egyébként elkészült az újabb német-olasz-osztrák Sissi-film, Schwarzenberger rendezésében. Sisi szerepét egy fiatal olasz színésznő, Cristiana Capotondi kapta, hogy lehetőleg elkerüljék az áthallást a korábbi trilógiával. A film eredeti helyszíneken készült, így Magyarországon is forgattak.

Igazából ennek a posztnak még az elsők között kellett volna megíródnia. Ha van hely Bécsben, ahol törzsvendégeknek számítunk, akkor a Haus des Meeres (Tenger Háza) mindenképpen az. Ideális esős idős program, kisebb gyerekek számára is élvezhetően, befogadható mennyiségben.

Az épület "báját" felnőttek számára az adja, hogy egy második világháborús, németek által épített légvédelmi toronyból alakították ki 1957-ben. Erről kiállítás is látható a legfelső  emeleten, ha a sok lépcsőt megmászva még marad energiánk. De maradjunk az állatoknál. Rengeteg akváriumba zárva talákozhatunk itt bohóchalakkal (Disney rajongóknak Némó), kígyókkal, csikóhalakkal, polippal, rákkal tengeri csillaggal, teknősökkel, cápákkal. Az egyik fő látványosság a legnagyobb akváriumban éldegélő hatalmas "levesteknős", amit konkrétan egy étteremből mentettek meg, mikor még kicsi volt. Most már nem az, tényleg lenyűgöző látvány, ahogy ott úszkál az a hatalmas állat. A csövekben masírozó hangyák is elég érdekesek és bebábozódott hernyókat/lepkéket is láthatunk. Manó a pálmaházi részen a madarakat, kismajmokat is nagyon szereti, akik kíváncsiságukban hajlandóak egészen közel merészkedni.

A hely egyedüli hátránya a bejáratnál lévő számtalan plüssállatot felvonultató shop, ahonnan konfliktus vagy vásárlás nélkül elég nehéz szabadulni.

Majd a képeket is pótolom. 

A bécsi városképhez a Monarchia korából származó palotákon, fiakkereken túl mindenképpen hozzá tartozik az az 5, kevésbé esztétikus légvédelmi torony is, amit a II. világháborúban építettek a németek. A légvédelmi funkció mellett a 2-3 méter vastagságú betonfalaknak köszönhetően bunker funkciót is betöltöttek, összességében többezer ember (gondolom főleg katonák) és műkincsek védelmét látták el.

Bécsben pl. az óriáskerékről elég könnyen kiszúrhatóak a hatalmas betontömbök, amiknek a lebontása túlságosan költséges lett volna, így inkább megpróbálták hasznosítani őket. Az Arenbergparkban található torony belseje egy robbanás miatt megrongálódott, így nem volt hasznosíható, az Augartenben található két toronyban az alkalmazott művészeti múzeum (MAK) raktára és időszakos kiállítások, az Eszterházy parkban lévő kettő közül az egyikben a Haus des Meeres és a Kínzásmúzeum (!) kapott helyet, a másikat pedig az osztrák hadsereg használja.

A Haus des Meeres-ben (már készül erről is egy poszt) a pálmaházas részen megtekinthető a betonfal keresztmetszete (tényleg brutálisan vastag) és a legfelső emeleten állandó kiállítás is található a torony eredeti funkciójáról és történetéről.

Képek: wikipedia

Egy se nem ilyen, se nem olyan étteremről írnék. Ide mennék, ha biztosra akarnék menni, nem akarnék éhen maradni és valami igényesebbet ennék egy szendvicsnél, de a gatyámat nem akarnám ráfizetni. Mivel a belvárosban van, elég eldugott helyen és elég nagy az étterem (több teremmel, tavasztól őszig kerthelységgel), jó eséllyel beugorhatunk egy ebédre a városnézés fáradalmait kipihenni.

A menün szerepelnek klasszikus osztrák ételek (Wienerschnitzel borjúból!, Tafelspitz, Fiakergulasch), de könnyedebb, mediterránosabb ételeik is vannak (paella, rizottó, polip carpaccio). Főételek 10-20 euró között, de inkább 15 euró alatt. Hétfőtől-csütörtökig délben 1-2 fogásos menüt is választhatunk 10 euróért.

Jó középkategóriás átlag (a magyar átlag feletti minőségben). A különterem pedig gyönyörű!

Manót rendszeresen szoktam faggatni arról, hogy mit csináltak a bölcsiben. Viszonylag korlátozottak a lehetőségeim ennek kiderítésére, mert általában közvetlenül az élmény után hajlandó beszámolni, este mire hazaérek, már nem annyira érdekli, hogy meséljen is róla. Azért ez-az kiderül...

- Na és Manó, mit csináltatok ma a bölcsiben? Rajzoltatok?

- Nem, ilyen formákat csináltunk.

- Milyen formákat?

- Hát csibét, nyuszit, meg ilyen nulla-formákat.

Úgy látom, a húsvéti nyuszi már készülődik a bölcsiben is, és jól álcázza a tojásokat.

Manó német nyelvi fejlődéséről az utóbbi időben nem tudósítottam, egyszerűen azért, mert nem igazán láttunk komoly előrelépést. Mikor már épp kezdhettünk volna aggódni, hogy nem akar németül megszólalni, mi több, nem szívesen hallgat német nyelvű zenét, mesét, Manó egyszerre csak elkezdett németül kommunikálni. Robbanásszerűen. Még a bölcsisnénik is jelezték, hogy érzékelhető a változás.

A beszélni lehet, hogy kicsit túlzás, különösen a magyar kommunikációs szintjéhez képest, de érthetően használ német szavakat, mondatkezdeményeket. Külön meglepő, hogy úgy tűnik, egyértelműen el tudja különíteni a két nyelvet, rendszeresen szóba kerül, hogy egy-egy szót hogyan mondunk németül: "Anya, a nyuszit úgy mondják németül, hogy Hase." Német környezetben pedig ő is bekapcsolódik a "társalgásba" egy-egy szóval, köszönéssel. A bölcsis csoporttársa anyukájával például gördülékenyen megbeszélték, hogy nem a kutyussal és nem is az oroszlánnal szeretne játszani, hanem a babával.

Otthon rendszeresen kezdeményez beszélgetéseket, főleg a "Schau mal Mammi!" (Nézd, anya!) nyitással. Előszeretettel használja a "Ja, genau!" (Igen, pontosan.) és "Was ist passiert?" (Mi történt?) kifejezéseket is. A mindennapi cselekményekhez kapcsolódó igék csak úgy röpködnek, egyelőre persze még ragozás nélkül. Állatnevekben pedig jobb, ha felkötöm a gatyát, mert az általam ismert kört elég hamar kimerítettük, rovar-, madárnevekben és egzotikus állatokban pedig még nem vagyok toppon, nem is beszélve az állatkölykök neveiről és a névelőkről, amiket kénytelen leszek újra tanulni. Manó persze egy univerzális "die" névelővel egyelőre mindent nagyvonalúan elintéz.

Ami pedig szintén arra utal, hogy valami kapcsoló átállítódott az agyábán az az, hogy a magyarhoz hasonlóan most már németül is első hallás után próbál visszamondani szavakat (így lesz a Marmelade-ből Mamilade), ami eddig nem fordult elő. Ha angolt hall, akkor például nem teszi ugyanezt, bár a "Happy Birthsday!" nagyon jól megy (ki tudja miért, a bölcsiben ezt szokták énekelni a szülinaposoknak).

Szóval családi megnyugvás, büszkeség, ilyesmi....

Még egy korábbi bejegyzés abból az időszakból, mikor még azt hittük, hogy napok kérdése és itt a tavasz. (A betűméretért elnézést kérek, szívesen veszem ha valaki elmagyarázza, hogy hogyan tudok word-ből szöveget átemelni olvasható betűmérettel.):

Végre kezd erőre kapni a Nap! A hétvége igazi tavasz-elő volt napsütéssel, +10 fokkal. Ezért elhalasztottuk a hétvégére tervezett "szokásos" Haus des Meeres látogatást és még a hideg visszatérte előtt szabadtéri programot kerestünk.

Nem hiszem, hogy van olyan család, ahol a dolgozó szülőknek ne lenne "néha" probléma a családi időbeosztás optimalizálása. Manó legutóbbi betegségénél újból komoly hiányát éreztük a nagyszülők közelségének. Miközben a gyermekorvosi rendelőben épp a lehetséges, mindenki számára megnyugtató megoldáson gondolkodtam, megakadt a szemem egy brossúrán, ami "otthoni gyermekfelügyelet" jelszóval hirdeti magát. Mohón rávetettem magam, aztán rögtön lehiggadtam, mikor láttam ,hogy pontosan miről is van szó. Egy bécsi vállalkozás a városi önkormányzat támogatásával olyan szolgáltatást nyújt, ami a beteg gyermekek szüleit hivatott segíeni. Először azt hittem, hogy a tartósan beteg vagy fogyatékos, otthoni ápolást igénylő gyermekek szüleinek kínál gyermekfelügyeletet a cég. De nem, az éves influenzával, bárányhimlővel otthon lévő gyermekünk mellé is kihívhatjuk a betegápolót, aki aztán "szakszerűen" játszik gyermekünkkel, beadja neki az orvosságot és főz is rá. Ez eddig még így jól is hangzik, nem?

Csakhogy: folyamatosságot nem tudnak biztosítani, így lehetséges, hogy a hét 5 munkanapján 5 különböző munkatárs fog reggel becsengetni hozzánk. Nos, ahogy elképzelem, ahogy Manónak bemutatom az épp aktuális idegen nénit, akivel majd ő otthon marad, egyszerűen nem értem, hogy egy ilyen cég, hogy képes fennmaradni. No jó, még nagyobb gyerekeknél esetleg...

Akit ennek ellenére érdekelne a szolgáltatás: www.sozial-global.at

Jelentem megtaláltam végre valamit, amit ideérkezésünk óta kerestem. A német gyerekdal piac remekei magyar fül számára leginkább az "ezt inkább kapcsold le" kategóriába tartoznak. Szerencsére Manócska eddig inkább a magyar nyelvű zenéket részesítette előnyben, Karácsonykor történt először, hogy hajlandó volt német nyelvű dalokat hallgatni, aminek önmagában még örültünk is volna, ha a dalok szülői fülek számára is értéket hordoztak volna. Ennek hiányában inkább annak örültünk, hogy Manó itthon is visszahallja a bölcsiben tanult dalokat, a többit pedig elviseltük. Bár így visszaemlékezve azért volt egy-két értékelhető is köztük (Schneeflöckchen Weiss Röckchen, Bald ist Nikolaus Abend da).

Kérdeztem szülőket is és a bölcsis néniket is, hogy mi a tuti, de olyan CD-ket ajánlottak, amiket már a borítójuk láttán nem mertem bevállalni. Végül mégiscsak a bölcsiből jött a megoldás,  egyik este Manó teljesen érthetően kezdte énekelni: "und die Katze tanzt allein". Nosza, nekiestünk a szokásos keresési rítusnak és a YouTube-on meg is találtuk a dalt, a szerző, Fredrik Vahle egész lemezével (Anne Kaffeekanne) együtt. Az amazonon is rákerestem, a sok hozzászóló a hangszerelést, az igényes szöveget dícsérte, így arra jutottam, hogy egy próbát megér a dolog.

A napokban be is szereztem a CD-t. Otthon családi hallgatást követően megállapítottuk, hogy Gryllus Vilmos és a Kaláka klasszisokkal jobb, de azért simán átment a szülői elviselhetőségi vizsgán. Egy másik lemezét még biztosan be fogom valamikor szerezni, ha addig nem találok jobbat.

Német nyelvvel barátkozó ovis, általános iskolás gyerekeknek ajánlható.

Ausztriában  - Magyarországhoz képest  - elevenebben élnek a keresztény ünnepekhez kapcsolódó szokások (Ebben otthon nyilván közrejátszott az  előző rendszer vallásról vallott felfogásának öröksége is). Itt több vallási ünnep, így a szeplőtelen fogantatás, vagy Vízkereszt is munkaszüneti nap.

Húshagyó kedd, a nagyböjt előtti utolsó nap, a farsang utolsó napja (idén február 16.), nincs ezek között az ünnepek között. De, hogy feldobják az álmos, télvégi napokat, az osztrákok előszeretettel bújnak jelmezbe ezen a napon. Bécsben nem szokatlan ilyenkor egy-egy eltévedt boszorkány, bohóc vagy varázsló látványa az utcán és a gyanútlan külföldi a munkahelyén gyakran szembesülhet az alábbi képekkel:

Manócskánk egyébként lepketündér (alias Csingling) volt a szintén húshagyó keddre eső bölcsis farsangon, ami a kezdeti krokodil és kaktusz ötletei után kifejezetten szülőbarát megoldásnak bizonyult.

Következzék életem első és eleddig egyetlen Micheline-csillagos (egy) étterme. Szerencsére meghívott voltam, így az árlaptól el is tekinthetünk. Készülve a találkozóra gondoltam megnézem milyen helyre invitáltak és nem utolsó sorban kiválasztom előre, hogy mit fogok enni, mert az üzleti ebédeken általában nincs ideje az embernek ilyesmivel foglalkozni.

Az étlapot látva még nem is döbbentem meg annyira, eltekintve attól a némileg kellemetlen érzéstől, hogy csak nagyvonalakban volt elképzelésem arról, hogy mi is fog a tányéromra kerülni, ha egy adott fogás mellett döntök. A 18 oldalas borlapot böngészve viszont határozottan úgy éreztem, hogy jó lesz ez nekem. Különösen szívet melengető volt, hogy magyar (Villányi és Szekszárdi) borok is szerepelnek rajta, ami sajnos még Ausztriában is ritkaságnak számít.

Aztán az ételekben sem kellett csalódnom. A fogások a manapság nagyon trendi "alkotás a tányérban" vonalat képviselték, kis mennyiségű, hajszál pontosan összekomponált darabokkal. A választásom alapvetően eléggé az "osztrák tradicionális" vonalba esett, de azért minden fogásban volt valami extra.  Sosem gondoltam volna például, hogy a tökmagleves habosítva kifejezetten könnyed előétellé válhat. A Mozart-golyó nagyságú zsemlegombócot a téglatest alakú steak mellé pedig kifejezetten gasztronómiai viccnek értékeltem.

Mindent összevetve a helyet a gasztronómiai élvezetet a jóllakás elé helyező, és ezt megfizetni is hajlandó ínyenceknek ajánlom. 

Képek: RieGi

A február számos cégnél a mérlegkészítés ideje. Ennek jegyében következzék egy saját lista, no nem az egész évről csak az elmúlt hónapról.

1 db új bébiszitter (tippek és trükkök a tortúra elviseléséhez a szerkesztőségben)

1db (fél) új fog

1db új szemüveg

1db régi-új térd és vádli

1db új számítógép

1db új kolléga

1db névnap

1db születésnap

1db antibiotikum kúra Manónál

-1db régi bébiszitter

-1db bölcsesség fog

-1db forgalmi

-2db útlevél

-1db Taj-kártya

Nem unatkoztunk.

Előre bocsátom szeretem az igényes, elegáns dolgokat, önmagában semmi kifogásom a bálokkal, bálozással szemben. Lehet, hogy ez csak egy ilyen pikírt korszak nálam, de egyszerűen mostanában egyre kevésbé bírom a sznobériát. Lehet, hogy azért, mert Bécs eleganciája és csillogása mellett azért észre kell venni a bécsiek sokszor öncélú pökhendiségét is.

Mégis, ha február, akkor báli szezon Bécsben. Sztereotípiákban itt sincs hiány a magyar fejekben. Személyes élménnyel "sajnos" nem dicsekedhetek, mert bár meghívásunk éppen lett volna, "nem volt kedvünk" 600 eurót (egy estélyi 200-300 euró + cipő + szmoking + fodrász) költeni kettőnk toalettjére egy alkalomra. Így maradnak az impressziók, amiket a helyi ismerősökön és a médián keresztül gyűjtöttünk.

Mi magyarok általában a bécsi Operabálra szoktunk figyelni, aminek mintájára ma már otthon is hagyománnyá vált az operában rendezett bál. A tavalyi rendezvény közvetítését véletlenül sikerült kifognom az ORF-en. A közvetítés legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy a "celebség" mennyire lokális jelenség. A kommentátor által lelkesen felkonferált hírességek közül ugyanis a vezető politikusokon, a Swarovski és Meinl család képviselőin kívül senkinek a neve nem csengett ismerősen. (Gyanítom hasonló lett volna a helyzet Európa többi országában is és akkor az még csak Európa.) Bár lehet, hogy ez csak engem minősít... Operabáli belépőt 230-2500 euróig vehetünk, az utóbbi árban már benne foglaltatik 2 éjszaka egy 5 csillagos szállodában. A páholyból mintegy 17 ezer euróért nézhetjük a magukat halálra izguló és botladozó nyitótáncosokat. A közvetítés során maradandó élménnyel szolgált a magyar operaház igazgatójának remek szereplése, akit a riporter a magyar bálról kérdezett. Az igazgató tolmács útján egyszavas válaszokkal,  kellemes alkoholgőzben, a riporternő dekoltázsába feledkezve kb. annyira szorítkozott, hogy igen nálunk is lesz bál és jó lesz.

Az idei bálhoz kapcsolódó botrány, hogy a sztárvendégnek meghívott Lindsay Lohan inkább egy shoppingolást választott a bécsi kiruccanás helyett , így a bécsiek kénytelenek voltak beérni egy jóindulattal is csak B listásnak nevezhető örökzöld sztárral, a Modern Talkingból ismerős Dieter Bohlennel, aki épp ráért sztárvendégnek lenni. Az osztrák értelmiség egyébként az arcmutogató Operabál helyett a Filharmónikusok báljára jár. 

A báli szezon egyébként a keresztény naptár szerinti időszakban, január elejétől február közepéig tart és valóban nagy hagyománynak tűnik, az újságok mindenesetre tele vannak a cukrászok báljától a súlyemelők báljáig minden rendű és rangú embereknek szóló meghívókkal. A Hofburg patinás termei között necsak hétvégén, hanem naponta rendeznek bálokat.

Képek: www.vienna.at

Még mielőtt szó érné a ház elejét, hogy ajnározom az osztrákokat és "bezzegországot" csinálok belőlük, elindítok egy másik "rovatot" (csak, hogy azért a szerénységem is csillogtassam).

Ha már írok jó dolgokról, ami az ausztriai kínálatból beépült a mindennapjainkba, itt a helyük a meghökkentő, kerülendő, hogy azt ne mondjam visszataszító dolgoknak is. A kategória listavezetője nálam egyértelműen a "májsajt", germán nevén a Leberkäse. Már a neve is, ugye... Hát még az íze. Brrrr. Küllemre egy négyzet alakú sült parizerre emlékeztet, általában állóbüfékben, önkiszolgáló ebédelőhelyeken akadhatunk rá, de a nagyobb élelmiszerboltok húsospultjánál is vehetünk nyersen, otthoni elkészítésre és sütve is szeleteket. És még receptek is vannak hozzá. 

Én egyszer szavaztam bizalmat neki, mondván, hogy ez mégiscsak valami igazi osztrák. A napi étkezésem hátralévő része elintéződött. Zsírtartalma miatt még a hurka-kolbászon szocializálódott magyar gyomroknak is csak körültekintés mellett ajánlanám.

Fotó: www.daskochrezept.de

Nos, ha valamit sikerült itteni tartózkodásunk alatt alaposan megismerni, az a gyermekorvosi ellátás. Manó rögtön érkezésünk után összeszedett egy vírust, így azonnal sikerült közelebbről is szemügyre venni az ügyeletet a Szent Anna Gyermekkórházban. Tudomásom szerint ez az egyetlen hely a városban, ahol tutira ingyen ellátnak a magyar TAJ-kártya alapján kiállított európai betegbiztosítási kártyával (akkor még nem volt osztrák), egyébként privát számlát állítanak ki, amit utólag lehet a magyar OEP-nél behajtani (ennek működését nem szerettük volna kipróbálni). Az ügyeleten egyébként szinte kizárólag bevándorlók gyermekeivel találkozhatunk, szórványosan egy-két osztrák gyerekkel. A várakozók nemzetiségi és etnikai összetételéből arra következtetek, hogy az osztrák gyerekek 1. vagy nem betegek, 2. vagy a gyermekorvosukhoz járnak. Azóta ismeretségünk az ügyelettel tartósnak bizonyult, és az ellátás többszöri próbálkozásra is kifejezetten jónak mondható. Karácsonykor sikerült kifognunk egy nagyobb dömpinget, két órát vártunk, de nagy átlagban egy órával lehet számolni. Az orvosok fiatalok, barátságosak és eddig úgy tűnt, értik a dolgukat.

Úgy látszik menthetetlenül kezd elcsúszni a blog gyerekszáj irányba, de egy kétésfélévessel a háztartásban nehezen lehet megúszni. A legújabb:

Manó már megint beteg, porszívós orrszippantásra próbáljuk rávenni. Ez rendszerint úgy működik, hogy ő szippant először a babának, macinak és minden keze ügyében lévő élőnek és élettelennek, majd nagy kegyesen átadja a szívókát. Ezúttal baba az ölben, Manó simogatja  a fejét:

 - Jól van Baba, jól viselkedtél. És most viselkedés után következik a szippantás.

Manócska német nyelvi fejlődéséről régen született írás. Ennek oka részben a gyakori betegségek és a Karácsony miatt meg-meg akadozó bölcsilátogatás volt, részben pedig, hogy a fejlődés nem volt annyira látványos. De azért szépen gyűlnek a német szavak, sőt már mondatok is. A Karácsonyi készülődés pedig kifejezetten elárszatott minket német karácsonyi gyerekdalokkal. A repertoár persze még véletlenül sem tartalmazta az általunk ismert két darab dalt (Stille Nacht, Tannenbaum). Úgyhogy szorgalmasan tanultuk mi is apjukkal a Schneeflöckchen Weissröckchen kezdetűt, a Kling Glöckchen Klingelingeling-et és Lass uns Froh und Munter sein címűt, hogy a bölcsis ünnepségen ne üljünk bambán. A közös szereplésnek persze betett a zöld szörny, úgyhogy csak abban bízhatunk, hogy jövőre is ezeket a dalokat fogjuk énekelni, immár Manóval együtt, az oviban. 

A mondókák terén nagyot léptünk előre, Manó már nem csak szavakat, vagy annak hitt hangsorokat mond németül, de egész mondókákat is. De a legnagyobb fejlődés áldozatai a babák lettek, akik mostanában gyakran hallanak mindenféle regulázó mondatokat, úgyis mint: Augen zu! Essen! Sitzen bleiben! Hände waschen!. Anyai szívemnek igencsak megnyugtató, hogy a vígasztaló szavak, úgyis mint Jól van, jól van, semmi baj!, viszont magyarul jönnek.  A német-magyar vegyítésből tehát a szerepjátékokkal együtt pompásan feltérképezhető Manó általános lelki állapota és viszonya (némileg frusztrált) a más nyelvű környezethez. Az is kiderült számunkra, hogy már a bölcsiben is meg-meg szólal, kíséri a rutineseményeket.

Azért az ilyen párbeszédekre még várnunk kell németül:

- Anya, azt a kisvakondot akajom, amiben kinevet a lóka (róka).

- Téged nevet ki?

- Igen.

- Te vagy a kisvakond?

Elgondolkodik. - Nem, én nem vagyok kisvakond, nincs vakondtúlásom.

Már régen kinéztem magunknak a Gyerekmúzeumot (ZOOM Kindermuseum, Manó szavaival Kendermúzeum),  próbálkoztam is a bejutással, de valahogy mégis csak most álltak össze a csillagok, hogy nekiinduljunk. Az ürügyet apa hétvégi távolléte, egy bezárt kétéves által a lakásban okozható káosz rémképe és a kinti mínusz 5 fok szolgáltatta. Szóval ismét foglaltam helyet a honlapon. (Azt hiszem csak így lehet bejutni, de mindenképpen csak így érdemes, mert szar ügy, ha ott kell közölni a felajzott gyermekkel, hogy ma mégsem lesz móka és kacagás.) Ezúttal is sikerült hét közben foglalnom a hét végére, de ez tavasztól-őszig határozottan nem működött, úgyhogy aki Magyarországról próbálkozik mindenképpen időben álljon neki. A benti cipőt se hagyjuk otthon, igénytelenebb szülők zokniban is nyugodtan mehetnek.

Érkezéskor a jegyek megváltása után vetkőzés, és irány a tenger! A gyerekmúzeumnak külön részei vannak a különböző korcsoportoknak. Mi az 1-6 évesek mezőnyében az Óceán névre hallgató részlegbe neveztünk be. A bejárat előtti cipőcsere (szülőknek is!) nyűgét egy mesterséges akvárium kompenzálja a kiskorúaknál, amiben műanyag halak és vizinövények között egy műanyag tengeralattjáró mozog fel-le. A két oldalon lévő gombokkal bugyborékoltatni tudjuk a szerkezetet. És még bent sem vagyunk...

A "múzeumban" aztán van minden, ami egy óvodás korú gyermek szem-szájának ingere. Az egész olyan, mint egy fantáziadús játszóház a tenger témája köré csoportosítva. A földszinten a tengeri állatok, növények és egyéb lények, hangok körében tájékozódhatunk, az emelten pedig egy hatalmas hajó ketyeréit lehet testközelből tanulmányozni. A tudományos jelleg szintjét (merthogy ettől múzeum és nem játszóház) a szülők maguk határozhatják meg: lehet a gyermeket minden magyarázat nélkül rohangálni hagyni és kipróbálni, amit akar, de lehet neki közben magyarázgatni is a dolgokat. Manónak például a játék hevében feltűnés nélkül sikerült elmagyarázni, hogy mi az a sziget, kikötő, mire való a világítótorony és kik azok az eszkimók. Ez egy két és fél éves szintjén szerintem elég vagány, akkor is, ha emlékezni inkább a "vizimatracra" fog. A vizimatrac egy hosszú vízágy (vízzel töltött matrac) átlátszó felső borítással, egy a belsejében kígyózó fénycsővel. Az egész egy szűk, tök sötét alagútban van, tengeri hangokkal aláfestve, ahová Manó csak utánam volt hajlandó bemászni - először... Aztán pedig ki sem lehetett volna húzni onnan.

A legnagyobb probléma az idő rövidsége volt, csak egy órát lehet bentmaradni. Manócska elég komoly reklamációt csapott emiatt, szerencsére a pihenőben lévő elefántokkal aztán sikerült elterelni a figyelmét. Egészen addig, amíg az üvegfalon keresztül meg nem látta a Műterem (Atelier) névre hallgató részét a múzeumnak, ahol egy nagy, két szintes építményt lehet tetszés szerint összemázolni, kalapálni, tapétázni. Mivel ez a rész 3-tól 12 éves gyerekeknek szól, még nem kvalifikáltuk magunkat, de a tetszési index alapján elkerülhetetlen lesz egy újabb látogatás. A nagyobb gyerekek részére (6-12 éves korig) a Kiállítás részleg van berendezve, úgy néztem, változó tematikával.

Összességében én a gyerekmúzeum látogatását egy ovis korúval úgy tudnám tökélyre fejleszteni, hogy míg apa a gyerkőccel kúszik-mászik a tenger alatt és kipróbálja a nagy hajó összes ketyerélyét, addig annya a Mariahilfer Strasse-n (a múzeum negyednél kezdődik) vásárolgat. No jó, ez azért így nem igaz, én is nagyon élveztem, ahogy Manó belevetette magát a felfedezni való játékok közé. Hol csillogott a szeme az örömtől és az izgalomtól, hol pedig rémesen komolyan tanulmányozta a zsákokat emelő daru működését. Azért összességében mégiscsak azt gondolom, hogy a tengeres rész igazi apás programnak való hely. Mindez igazán megér 3 eurót egy hétvégi délelőtti programért. 

Manó nyelvi fejlődéséről írt egyik posztban szerepel, hogy hosszú ideig nem tudtunk mit kezdeni egy németnek szánt mondatával - Áben tóken tin. Nos, eltelt az a pár hónap - hiábavaló asszociációkkal és internetes kutatással a német gyermek asztali áldásokról - ééés magától a kitalálótól tudtuk meg a megfejtést (némi anyai kreativitás azért szükségeltetett).

A levezetés következik, a hanglejtés érzékeltetéséhez vastagítom a hangsúlyokat:

- Áben tóken tin.

- Tóken Áben tin.

- Tóken Ábentin.

- Guten Apetit!